Trails End - 1993. december

Vannak esték, amikor az ember bármit csinálhat, egyszerűen képtelen elaludni. Forgolódik, vergődik, de kényelmetlen az ágy, vagy túl melege van, vagy épp pont, hogy fázik, nem jól van a párna a feje alatt vagy teljesen mindegy, hogy miért, egyszerűen nem találja a helyét. Ez is egy ilyen este volt. Mat forgott az ágyában, mint egy búgócsiga és egyre azon járt az agya, hogy mi lenne a legjobb módja, hogy elhagyja ezt az életet. Gyűlölte, mindennél jobban megvetette saját életét és az elmúlt hónapokban egyre többször fontolgatta az öngyilkosságot.Felfoghatjuk ez tini segélykiáltásnak is, de az ő számára ez sokkal több volt ennél, elege volt a mindennapokból. Hogy iskolában kiközösítik és megszégyenítik, hogy a szülei halvány jelét sem mutatják élete iránti érdeklődésüknek, hogy folyton folyvást magányos volt. Ám ez az este más volt, mint a többi, nem hagyta nyugodni az ötlet, hogy valahogy véget vessen az egésznek.

Hajnali kettő óra volt, mikor a tizenhárom éves Mathew Lazarow eldöntötte, öngyilkos lesz.

Az éjszaka csöndje alatt kilopakodott szobájából a fürdőbe és a lehető leghalkabban magára zárta az ajtót. A fürdőszoba polcain kutatott, mígnem sikerült megtalálnia apja borotváját. Kissé ügyetlen módon, apró vágásokat ejtve az ujjain, sikerült kiszednie a borotva pengéjét, bár közben csak arra gondolt, "Kit érdekel? Legalább több sebből is vérzek." Elhelyezkedett a kádban és halkan megnyitotta a meleg vizes csapot, már épp kezébe vette a hajszálvékony pengét, mikor a fürdő lámpája vibrálni kezdett alig észrevehetően. Egy pár másodperc után teljes sötétség borította a helységet és Mat halk, csöpögő hangra lett figyelmes. A kádba még mindig halkan csordogált a meleg víz, a mosdókagylónál pedig nem nyitotta meg a vizet, ám a csöpögés egyre hangosabb lett, ezután egyszerre minden elhallgatott. Néma csend telepedett Mat füleire és a korom sötétben bal karját megérintette valami jég hideg dolog.
- Ne félj Mathew - szólt egy békés hang egyszerre mindenhonnan - nem foglak bántani, és azt sem hagyom, hogy magadat bántsd. A hang egyszerre volt idős és fiatal, férfi és nő, gyerekes és felnőtt.
- Nincs még itt az időd, ráadásul nekünk rengeteg dolgunk van együtt.
- Ki maga és mit keres a lakásunkban? - kérdezte Mat a hangjában csontig hatoló félelemmel
- Nevezzünk engem Postásnak, rendben? Üzeneteket hozok Mat, szörnyű, szörnyű üzeneteket. Mindenki tőlem tudja meg a híreket legelőször, de nagyon kevesen rendelkeznek olyan képességgel, mint Te. Te látsz engem és hallasz is.
A Mat ujjain lévő sebekből előtört a vér, mintha valami láthatatlan erő kikényszeríteni a testéből. Égető fájdalom járta át a kézfejeit és épp, hogy felkiáltott volna az egész abbamaradt.
- Mit akar tőlem? - Mat ekkor már sírt, könnyei patakokban folytak az arcán.
- NEM tehetsz kárt magadban, hiszen fontos vagy nekünk. Sokszor fogunk még találkozni Mathew és minden egyes alkalommal valami gyötrelmes dolog fog történni.
A fürdőben található lámpa fénye visszajött és Mat ekkor meglátta azt a valamit, ami beszélt hozzá. Közel három méter magas ében fekete bőrű dolog állt mellette, előregörnyedve, egyik kezével Mat csuklóját fogva. Arcán óriási fehér szemek és egy végtelenségig torz mosolygó száj foglalta el groteszk helyét. Körülötte a padlón mintha kis olajfoltok lettek volna, melyek a testéről csöpögtek szüntelenül.
- Ne feledd, még találkozunk Mathew. - mondta a lény, de közben a szája meg sem rebbent. A következő pillanatban a fürdő kis bukóablaka lenyílt és a lény, mintha valami gumiból lenne összenyomva magát kilépett rajta. Mat kiugrott a kádból és az ablakhoz sietett, látta, amint a lény lassan elsétál a decemberi éjszakában. Az elmúlt percek történése után meg sem lepődött rajta, hogy ez a dolog a negyedikről kilépve a levegőben sétál. A jéghideg szél nyaldosni kezdte Mat mellkasát a kis bukóablakon beszökve és hirtelen a kádból kifolyó víz a sarkának csapódott.
Erre a furcsa érzésre riadt fel álmából a fiú, szobájában, az ágyában fekve, mintha az egész csak egy álom lett volna. Az egyetlen árulkodó jel az éjszaka valódi történéseiről az ujjain látható pici hegek voltak és egy kékes-lilás folt a bal csuklóján.

Mat első útja a helyi rendőrségre vezet, legalább a kapitánnyal tudatnia kell, hogy a városban van és nyomozást végez egy eltűnt rendőr ügyében. A kapitányság épülete, mintha a múlt századból teleportált volna a város szélére, omladozó vakolat, régi, foltozott téglafalak és a nyolcvanas évek leírhatatlan, még is semmi mással össze nem téveszthető illata lengi be. Két ódon faajtó nyílik az utcafrontról az előtérre, melynek közepén egyes egyedül a recepciós pult áll, mögötte egy idősödő rendőrtiszttel.

- Miben segíthetek? - kérdezi az öreg hekus

- Jó napot kívánok! Mathew Lazarow nyomozó vagyok, a rendőrfőkapitányt keresem. Nem számít rám, azt hiszem, még nem is tudja, hogy a városban vagyok.

- Egy darabig várnia kell Fiam, a főkapitányt körülbelül reggel nyolctól helyszínen van.

- Megmondaná, hogy hol találom, igazán csak jelezni szeretném, hogy itt vagyok.

- Mennyire ismeri a várost?

- Itt nőttem fel, eléggé ismerős vagyok a környéken.

- Ebben az esetben a régi sportcsarnokon túl, ahol az erdő felé kanyarodik az út, ott fogja találni a főnököt.

- Igazán köszönöm a segítségét. - mondja Mat és ezzel egy időben már sarkon is fordul, hogy minél előbb elhagyhassa az épületet.

Eddig észre sem vette, de mióta bejött egyre nyomasztóbb és kellemetlenebb érzés kerítette hatalmába. Mint amikor egy klausztrofóbiás beszorul a liftbe. A falak közelednek, fogy a levegő és az ember azt várja, hogy mikor jön el érte végre a szenvedéstől megszabadító kaszás. A helyszínre érve három rendőrautó állja el az erdő irányába vezető földutat a kelletlen bámészkodóktól. Az egyik kocsiban egy járőr ül, és éppen újságot olvas. Mat odalép az autóhoz és bekopog az ablakon az anyósülés felől.

- Mit akar? - böki oda a járőr

- Üdvözlöm, a rendőrfőkapitányt keresem, Mathew Lazarow nyo....

- Nincs interjú, takarodjon innen pióca.

- Azt hiszem félreértett, nyomozó vagyok.

- Ó valóban? - néz fel a rendőr az újságból gyanakvóan - Mégis miféle nyomozó az, akit még sosem láttam az őrsön?

- Lehet, hogy meglepő lesz, de talán nem ebben a városban dolgozó nyomozó? - Mat hangjában cseppet sem leplezett szarkazmus érezhető és szinte csípi a nyelvét, mikor kiejti a mondatot a száján.

- Nos, Mr. Okos tojás, a főnök senkit sem akar a helyszínen látni, aki nem az ő embere, úgyhogy battyogjon szépen vissza az autójához és várja meg őt az őrsön.

Mat épp valami nyakatekert válaszra nyitja a száját, mikor az erdő felől egy öblös férfihang érkezik.

- HAGYJA BÉKÉN AZ EMBEREMET! A sajtóval is közölni fogunk mindent idejében!

A kapitány az, magas körülbelül két méteres ember, magasságához száz-száztíz kiló párosul. Hosszú barna nadrágot és rövid ujjú inget visel, oldalán szolgálati fegyverével, kezében pedig zseblámpával lépked lefelé az enyhe lejtőn.

- Uram, én ebben biztos vagyok, - kiáltja vissza Mat - de én nyomozó vagyok, és épp Önt keresem!

- Nocsak-nocsak, egy ismeretlen nyomozó a városomban. Abban biztos vagyok, hogy már most jobb munkát végez, mint az én semmirekellő embereim, hiszen engem megtalált. - Ekkor végre odaér Mat mellé és szinte fölé tornyosul, kezét felemeli és megragadja Mat levegőben tartott, kézfogásra váró jobb kezét. Olyan erős a szorítása, mint egy csőkulcsé, amit épp most feszítenek rá egy vízvezetékre, hogy meghúzzák azt.

- Örülök, hogy megismerhetem, Harper őrnagy vagyok.

- Részemről az öröm Uram, Mathew Lazarow nyomozó vagyok Pale-ből.

- Miben segíthetek Nyomozó? Csak nem Ön is a gyilkosságok nyomában érkezett ide?

- Nos Uram, sajnos amiért a városba érkeztem szigorúan bizalmas. Ellenben gyilkosságok... - Hallgat el Mat várva, hogy valami apró morzsát hintsen neki a főkapitány.

- Ebben az esetben a mi nyomozásunk is szigorúan bizalmas és ne is lássam szimatolni a környéken. Én nem ütöm az orrom az Ön dolgába és Maga se üsse az orrát a miénkbe.

Ezzel Harper főkapitány hátat is fordít Matnek és elindul az autója felé.

- Még valami Lazarow nyomozó - kiált ki autója ablakán - tartsa távol magát a bajtól a városban. Hiába rendőr, ha valami balhéba keveredik, lecsukatom hezitálás nélkül!

- Igen Uram, köszönöm a jó tanácsot Uram! - mosolyog vissza Mat.

Csak egy pár perc telik el miután a kapitány elhajt az autójával és két helyszínelő jön le az erdőből egy fekete hullazsákot cipelve. A zsákból valami fekete olajszerű folyadék csöpög végig a földútra és a betonra is. Mat megvárja a közeli parkolóban, hogy az összes helyszínelő elhagyja a terepet és közelebbről is szemügyre veszi a folyadékot az úton. Az anyag pontosan az, amire gondolt és amitől tartott. Szinte futva indul vissza a kocsijához és a vezető ülésbe huppanva egy rövid üzenetet küld telefonjáról.

„A Szentségtelen visszatért!”

Az éjszaka sötétsége új telepedett a városra és az azt körülölelő erdőre, mint a föld az erdő fáinak gyökerére. Elfedte, betakarta, minden réséhez beférkőzve kitöltötte azt. Kísérteties csend lett úrrá a tájon, sem állatok, sem emberek által keltett zaj nem volt hallható. Ezt a csendet egy cigaretta végének felparázslása törte meg, miközben Mathew Lazarow beleszívott egy hatalmasat, gomolygó füst halmazt küldve a tüdeje legmélyebb bugyraiba is. A füst Mat száján és orrán keresztül egyszerre távozott, a város végében álló lepusztult acél üzem fölé tornyosuló kémény szégyenében roskadozni kezdett. Mathew elmélázott a város csendjén, sehol egy ember, az utcákon nincsenek autók, tömegközlekedés, semmi sem történik. Békés, unalmas, sivár és sajnos való igaz, szellemváros képét adja át ez a jelenet. Egy parányi füst-szellem kúszik ki a cigarettából és Mat szeme felé veszi az irányt, ám mielőtt elérné a célját a cigaretta zuhanni kezd egy jól irányzott pöckölés után. A füst felszívódik és Mat belép az erkélyről egy sivár garzonlakás nappalijába. A hőség kibírhatatlan a lakásban, annak ellenére, hogy két ventilátor is keveri a levegőt, csak a forróságot lökdösik egymásnak. Minden ablak tárva nyitva, hogy legalább mozogjon a levegő, de ez sem segít, Mat az asztalon fekvő digitális órára mered, tíz perc múlva hajnali három. A parányi füst célját végül egy kósza izzadtság csepp teljesíti be, ami belefolyik Mat szemébe izzó, csípős fájdalmat okozva. Az ember azt hinné, hogy északon sokkal jobban el lehet viselni a nyarakat, hogy hűvösebb és szellősebb az egész. Mathew hosszú évek óta nem járt szülővárosában, és ha munkája nem sodorta volna vissza, talán sosem látogatja meg az utcákat, épületeket, amik között felnőtt.

A várossal ellentétben az erdő fái között kellemesen hűvös szél mozgatja a leveleket és bokrokat. Még nincs vadász idény, így az egyetlen, aki ilyen kései időben az erdőt járja a vadgazdálkodás embere. Elszaporodtak a vaddisznók és szemtelenül egyre merészebben túrják fel a város utcáit. Sid Wilkins vadőr egyetlen feladatot kapott az éjszakai műszakra, legalább négy vaddisznót ki kell lőnie, hogy a többi inkább az erdő belseje felé vegye az irányt és eltávolodjon a város határaitól. Messze volt már éjfél, ezért Sid úgy dönt, hogy leül egy a túraútvonalon lévő padra és kortyol a termoszában lapuló kávéból. Ágak recsegése töri meg az erdő hangtalan éjszakáját és Sid talpra ugrik a padról, hogy szemügyre vegye mi keltette a zajt. A fák sűrűjében egyre hangosabb a recsegés, mintha néhány fa törzse csavarodna ki, vagy a gyökerüket akarná valami kitépni a földből. Az egyik hatalmas fenyő előtt Sid felfigyel valami furcsaságra, mintha lélegezne a föld, egyenletesen felemelkedik és lesüllyed, ez adja a recsegő hangot is. Sidney közelebb merészkedik és egy vastagabb ágat felvéve a földről megböki az erdő tüdejét. Ahogy az ág a domború földdarabhoz ér, egy éjsötét kéz nyúl ki belőle, fekete, nyirkos és valami csöpög róla. Sid ijedtében elejti a botot és fenékre esik, ám szinte azonnal életmentő módba kapcsol az agya és négykézláb siet, hogy segítsen, akárki is legyen, aki a föld alatt ragadt. Hisztérikus ásásba kezd a csupasz kezeivel és csak akkor hagyja abba, mikor ismét meglátja ezt az iszaposnak tűnő vékony fekete végtagot. Megérinti és a kéz azonnal Sid csuklója köré fonja jéghideg ujjait. Tűhegyes körmeit mélyen Sid húsába mártja és a fekete iszapszerű folyadék kúszni kezd felfelé Sidney karján.

Mathew riadtan ébred és szinte kiugrik az ágyból, mintha egy férfi ordítását hallotta volna. Kinéz az ablakon és a tárva-nyitva álló nyílászárók túloldalán verőfényes napsütés fogadja. Mat hunyorítva visszanéz az asztali órájára, délelőtt tíz óra harminc perc van. Azt sem tudja mikor aludt el végül, a forróságban valamikor egyszer csak kikapcsolt az öntudata és álomba merült. Rengeteg dolog vár még rá ezen a napon és nagyon úgy tűnik, hogy egy fél órás késésben van már most.

Az első könyv oldalait szinte felfalom. A rengeteg érdekes információt úgy issza az agyam, mint egy Szaharában eltévedt vándor az oázis vizét. Imádom minden pillanatát, hiszen pont azt nyújtja, amire szükségem van. Egy kis rejtély, fejtörő, időtöltés a legmagasztosabb szinten. A kézirat telis-tele van mítoszokkal, ősi istenekről, pontosabban ma is létező, csak mély álomba szenderült nagyhatalmú lényekről, akiket őseink istenekként féltek és tiszteltek. Némelyik történet emberek elviselhetetlen szenvedéséről szól, más ősi lények pedig a legcsodálatosabb gyönyöröket hozzák el magukkal, ami csak épp ésszel el lehet képzelni. Egy dolog közös minden megírt legendában, mégpedig, hogy hiába várjuk a happy endet a végén. Tragikus következményei vannak minden ősi megjelenésének, van, ami csak a közvetlen velük érintkezőt teszi tönkre, van, amelyik az egész világ pusztulásához vezet, de egyik sem jó szándékú vagy segítőkész. Miután a könyv feléhez érek, megfogalmazódik benne egy pár kérdés. Vajon mi vihet rá egy embert (még ha csak monda is), hogy egy ilyen szörnyű teremtményt a világra szabadítson? Milyen őrület kell, hogy vezérelje, ami nem csak saját, de minden más létező faj pusztulását sóvárogja?

Szinte semmit sem alszom péntek éjszaka, az első könyv lapjait bújom és mikor be is fejezem, hogy pihenjek kicsit, gondolataim ismét az általam olvasott lények felé terelődnek. Legfőképpen egy bizonyos ősi felé, Ctathlyn a neve és a kézirat szerint mindenki olyannak látja, ami számára a legvonzóbb nem legvonzóbb képviselője lenne. Ő az, aki a gyönyöröket hordozza magával, aki megszabadítja az embert minden más szenvedéstől és csak az elérhetetlen szerető kínos jelenléte marad az életében. Több oka is lehet, hogy Ctathlyn érdekel a leginkább, többek között az is, hogy évek óta semmilyen kapcsolatom sem volt, a magány egy idő után felemészti az ember lelkét és közömbössé teszi, megkeseríti, de a sóvárgás mélyen, legbelül sosem múlik el. Én is sóvárgok, csak már régóta próbálok nem figyelni rá és egészen addig, amég a munka lekötötte a figyelmem fel sem tűnt a marcangoló érzés, amelyet az ember érez. Nem tudja pontosan megmondani, hogy hol, csak érzi, hogy valami marcangolja a lelkét. Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak, a fejemben elnyom az álom.

Fülsüketítő sípolás cseng a jobb fülemben és lassan kinyitom a szemem. El sem hinném, amit látok, ha nem az orrom előtt történne. Egy hatalmas rózsákkal teli rét terül el előttem, ami lángokban áll, viszont a lángok természetellenesen zöldek és mintha pára ölelne körbe minden lángnyelvecskét külön-külön. A virágokat emésztő tűzcsóvák közül egy gyönyörű nő lép elő, hosszú vérvörös haja a csípőjéig ér, egy fehér trikó és barna nadrág van rajta, de cipő nélkül szeli a lángok perzselő habjait. Fagyosan hideg kék szemeit rám emeli és mintha a lelkemig látna velük, amit a szemembe néz. Közelebb lép hozzám, miközben az égő rózsamezőt elnyeli a zöld pokol. Szinte érzem bőre mennyei illatát, ahogy közel hajol a fülemhez és belesúg valamit, számomra érthetetlen nyelven. Csak egy milliméternyit távolodik el az arcomtól, épp csak annyira, hogy meg tudjon csókolni a következő mozdulatával. Ajka émelyítően édes, de még sem tudom magam rávenni, hogy ellökjem magamtól a nőt, mintha a csók megrészegítene, olyannyira, hogy még többet akarja, szinte már sóvárogjak érte. Hideg, fagyosan szúró érzés tölti meg az ajkaimat, majd az egész arcom, pár pillanat alatt már szinte a tarkómig hatol az érzés. Mikor kinyitom a szemeim zöld lángcsóvákat látok felcsapni a fejem körül és, ahogy lenézek, látom, hogy az egész testem a rózsákat is emésztő zöld tűznyelvekkel van borítva. A fájdalom gyötrelmes, de nem égető, fagyos, a csontomig hatoló jéghideg érzés és egyre csak terjed a testemben, mígnem minden porcikám dermesztő izzásban ég. Ordítani szeretnék, de nincs már hozzá hangom, így egy hangtalan üvöltés ül az arcomra, miközben a lángok elemésztenek és térde zuhanok.

Saját kiáltásomra ébredek, és mint akit puskából lőttek ki, pattanok fel az ágyról. Minden testrészemből csavarni lehet az izzadságot. A párnáim, takaróm, de szerintem a matrac is teljesen átázott alattam a rémület verejtékétől. Az asztali órámra nézek, pár perccel múlt reggel nyolc, már felesleges is lenne visszafeküdni. A szombat zihálással és újabb kérdésekkel kezdődik, miközben reggeli kávém főzöm. Az orromban felkúszó koffein illata zökkent ki az elmélkedéseimből és miközben a hófehér zománcos bögrém lassan megtelik az éjfekete színű, életet adó folyadékkal, már a könyvet bújom ismét. A következő pár fejezet szinte teljesen érdektelen számomra, folyamatosan a vörös hajú hölgy jár a fejemben, a zöld, fagyos lángok és a tűzben álló rózsák milliói. Az első könyvet szinte úgy fejezem be, ahogy elkezdtem, egymás után nyelem a fejezeteket, de most már várva valamire, valakire, hogy felbukkanjon. Úgy gondolom, hogy az álmomban felbukkanó nő Ctathlyn volt, bármennyire őrülten hangozzék is ez. Miután láttam, hogy tudatalattim miként formálja őt meg, újra látni akarom, újra érezni édes csókja ízét, újra elégni abban az emésztő vágyban.

Csendes tavaszi eső áztatja a város utcáit, miközben a semmibe révedve hallgatom a rádióból halkan fülembe kúszó zenét és a vízcseppek hangját a betonon. Felszabadult érzés önti el a testem, a teljes megnyugvás érzése, átadom magam és kényelmes bőrfotelembe süppedve kortyolgatom kedvenc brandymet. Újabb nyugodt napot zárunk az őrsön, hiszen lassan két hete még egy hitvány gyorshajtási ügyünk sincs, ha továbbra is ilyen eseménytelen marad a város, lehúzhatjuk a redőnyt és mehet minden rendőr, amerre lát. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de bármit megadnék egy gyilkossági ügyért, vagy egy szimpla zsarolás is megteszi, de gyűlölöm, ha az agyamnak nincs mivel foglalkoznia és átveszi felette az uralmat az unalom pocsolyaszagú démona. Az elmúlt napokban már próbálkoztam nyelvi fejtörőkkel, puzzle játékokkal, bármivel, ami leköthet, de semmi sem vált be. Felkapom ütött-kopott bőrkabátom és felpattintom a gallérját, utálom, ha a hideg eső a nyakamat éri és végigfolyik a hátamon, elfogyott az összes cigim, így kimegyek a legközelebbi trafikhoz. Időközben az eső haragos széllel társulva jár táncot az utcákon, már szinte olyan, mint a hollywoodi filmek jeleneteiben, átláthatatlan esőköpeny. Szakad, mintha dézsából öntenék, ahogy a régi mondás tartja. Miközben a trafikos a cigaretta kínálatát sorolja, megakad a szemem az újságok között egy szórólapon. "Antik könyvek, filmek, tárgyak." - áll rajta nagybetűkkel - Mindig is szerettem a régiségeket, kérek egy dobozzal a sárga, szűrő nélküli, Coco Longo cigiből és megkérem, hogy csapjuk hozzá a mai újságot és egy szórólapot is az antikbolthoz. Visszatérek a kis kocka irodámba, amit csak négy fal választ el mindenki mástól. Az őrsön depressziós hangulat uralkodik. Mindenki dolgozni szeretne, de senkinek sincs tennivalója. Leülök az asztalomhoz és rágyújtok, az újságot félreteszem, és a szórólapot kezdem böngészni. Szinte érzem, ahogy a lelkem új erőre kap, mintha csak nekem küldte volna ezt a kis régiség kereskedést a sors, hogy vére kezdjek magammal valamit. Az üzlet a város közepén van, és kicsit kiesik a szokásos útvonalamhoz képest, de olyan fellángolást érzek, mint amit már nagyon régóta nem, így biztosan útba fogom ejteni a helyet.

Napfényes péntek délután van, egy pár perce vége a munkaidőnek és mindenki arcára a hétvégét üdvözítő mosoly ült ki. Én pedig eldöntöttem, hogy ma meglátogatom a régiség kereskedést, egy egész hétvége áll előttem, hogy belevessem magam bármibe, amit ott találok.

Az városközpontba kétféleképpen juthatok be, az egyik, hogy autóval megyek, ami péntek délután kizárt, a csúcsforgalomban holnap estig sem jutnék be autóval, a másik a tömegközlekedés, pontosabban magasvasút. Örül neki mindenki, hogy végre ismét közlekedik és biztonságos, hiszen ez nem volt mindig így. Alig egy fél éve, hogy elkaptuk az utolsót is a városban randalírozó terroristákból, akik több robbantást is elkövettek a magasvasút és a léghajó járatok útvonalain is. Magukat csak A Látónknak nevező szélsőséges szervezet tagjai voltak, akik minden és mindenki ellen lázadtak, ami nyugodt és rendezett volt. Nagy az unalom az őrsön, de ezeket az idiótákat nem sírja vissza senki. Öngyilkos merénylők, civil életeket követelő támadások, minden volt itt, amit az ember egy ilyen csoport munkásságával egy napon emlegethet. Bár léghajóra nem ültem gyerekkorom óta, nem is kívánkozok rá. Tudniillik tériszonyom van, már az ötödik-hatodik emelet környékén is.

Egy kis omladozó falú épület előtt érem el a szórólapon szereplő címet. A megkopott táblán a bejárati ajtó fölött az áll "Menryn Régiségei", közvetlenül mellette egy korhadó fa cégér látható a homlokzatból kiemelkedve két pipaszár lábbal kapaszkodva a porladozó falhoz, rajta egy hajdanán aranyszínű serleg és pár érme sötétzöld háttérrel. Az ajtón neon zöld és sárga színnel váltakozva világító nyitva felirat tölti meg a szemem és lelkem lelkesedéssel, habozás nélkül benyitok. Hihetetlen meglepetést okoz a valódi csengő halovány, csilingelő hangja az ajtó fölött, amint belépek. Egy a polcokat rendező fiatal férfi lép a pult mögé, melegséget árasztó mosollyal néz rám és széttárja a karjait.

- Üdvözlöm Menryn Régiségboltjában! A nevem Glükkon Menryn, miben segíthetek Uram?

- Jó napot kívánok, Gabriel Floyd vagyok. Ömm, egyelőre csak szeretnék szétnézni, köszönöm.

- Ez csak természetes Mr. Floyd, ha bármiben segítségére lehetek, szóljon bátran, vagy csapjon jó erősen a pulton a csengőre. - kocogtatja meg ujjával az előtte elterülő pulton a kis ezüst csengőt.

Az üzlet dohos szaggal teli, mindenfelé régi könyvek sorakoznak a polcokon, térképek göngyölege foglalja el pillanatnyi nyughelyét minden sarokban és jó pár helyen, a földön is. Általam sosem hallot írók könyvei, versei, életrajzi írásai néhány polcon, a századforduló előtti ismert írók termékeny időinek gyümölcsei máshol. Egy hátsó terem szinte csak földgömbökkel van tele, némelyik pici tűnyomokkal tarkítva, mások pedig kinyitva árulkodnak a beléjük rejthető italok búvóhelyeiről. Régi, rozsda marta kardok és tőrök pengéi meredeznek egymásra az egyik falon, flinták, pisztolyok, puskák a másikon. Majd végre sikerül megtalálnom, amiért érkeztem, egy hátsó falon végig húzódó hosszú, négypolcos állvány, fölötte pici fa táblán a felirattal "Rejtélyek". Gyermeteg bódulattal vetem bele magam a papírtömegekbe, hogy megtaláljam a tökéletes iratot, amely végre lefoglalja csapongó, az unalomtól átázott agyam teljes kapacitását. Végül egy ismeretlen szerző kéziratánál időzök el, amely halott istenekről és az általuk nekünk hátrahagyott nyomokról mesél. Ez tökéletes olvasmány lesz a szürke hétköznapok sűrűjében, gondolom magamban és önelégült vigyorral az eladópult felé veszem az irányt.

- Nem könnyű olvasmányt választott - mosolyog rám Mr. Menryn.

- Szeretem, ha van min törni a fejem - jegyzem meg félszeg mosollyal.

- Akkor ezt imádni fogja. De biztos benne, hogy csak ezt akarja elvinni? Van még plusz két kötet hozzá.

- Ha lehetséges, a teljes sorozatot elvinném, ha már lehet, akkor a végére járok teljesen. - mondom nevetve és farzsebemből előhúzom a tárcámat.

- Rendben Uram, egy pillanat és hozom is őket.

Mr. Menryn eltűnik a rejtély szekció irányába, majd két könyvvel tér vissza, az egyik egy vékonyabb, még a másik egy jó négyszáz - ötszáz oldalas szörnyeteg.

- Meg is volnánk Mr. Floyd összesen négyszáz ötven Cameila lesz. - mondja Mr. Menryn, miközben egy papírzacskóba süllyeszti a könyveket

- Biztosan jól számolt? Kicsit kevésnek érzem az árat, főleg azzal a dromedárral a szatyorban.

- Természetesen Uram, az egyik könyv egy ajándék, hogy máskor is bizalommal forduljon hozzánk, ha fejtörőre vágyik.

- Nagyon szépen köszönöm, természetesen, ezek után máshova nem is mennék. - mondom, miközben magamhoz veszem újdonsült olvasnivalóimat és a kijárat felé indulok.

A kereskedésből kilépve ismét elered az eső, így a kabátom alá rejtem előle a könyveimet és a magasvasút felé indulok. Itt az ideje, hogy haza térjek és belevessem magam a rejtélyek sokaságába.

Emlékszem, gyerekkoromban a szeptember a nyár végét jelentette, kezdődött az iskola, kezdett hűvösebb lenni, esténként már betakarózott az ember és egyik pillanatról a másikra, megérkezett az ősz. Hullani kezdtek a fák levelei, minden pompás szín kavalkáddá változott szülővárosom körül. Bordó, sárga, barna és még megannyi színű levél repült a szélben, pihent a járdákon, vagy kapaszkodott minden erejével az életet adó fákhoz. Imádtam az őszt. Már hűvös volt, de az ember nem fázott, elég volt egy pulóver és a nap még elég erősen sütött ahhoz, hogy egészen estig az erdőket lehessen járni. Ezután, ahogy idősebbek lettünk, az ősz egyre kevesebb ideig tartott, egyre tovább volt meleg, hőség, olyan volt, mintha a nyár nem akarna távozni, mintha a Föld úgy döntött volna, hogy megáll a forgásban és most egy kicsit még hagyja, hogy szenvedjünk. Egy idő után pedig varázsütésre tél lett. Hirtelen csontig hatoló hideg uralkodott, a nap fényét folyamatosan felhők takarták, amikből jó ideig csak eső esett, ami minden éjjel lefagyott, napközben pedig felolvadt. A hó megérkezése szinte óramű pontosságú volt, amég gyerek voltam. December elején legtöbbször, már hó-csatákat vívtunk és ez is hasonló módon felborult. Voltak telek, amikor egyáltalán nem láttunk havat, máskor pedig hónapokon keresztül zuhogott. Az emberek azt mondták a globális felmelegedés lesz a vesztünk, ettől nagyobb igazságot sosem mondott még tudós, de senki sem számított arra, hogy nem a forróság lesz a gyilkosunk.

A kijárási tilalom szirénái már jó tíz perce süvítenek, mikor belépsz az ajtón. A lakás száraz, rideg, alig várod, hogy befűthesd a szobát. Ebben a hónapban összejött a pénz, így nem csak étel, de fűtés, sőt még meleg víz is van itthon. Nem könnyű úgy dolgozni és pénzt keresni, ha az ember nem tudja elhagyni a lakását. Talán a mostani előrelépés segít majd ebben, a hétvégén sikerült elő túrnod a lomok közül a régi számítógéped és laptopod. Hosszú ideje nem voltak használva és az is meg lehet, hogy egyik sem indul, de ha még is, akkor abban a szerencsés helyzetben leszel, hogy itthon is tudsz dolgozni és ezzel pénzt keresni. Így talán ki tudod majd sajtolni minden hónapban a kiadásokat és végre a betegségek is elkerülnek. Még is csak megérte elrejteni a gépeket a razziák során. Olyan régen történtek és mintha csak tegnap lett volna.
A globális felmelegedés miatt az emberek elkezdtek hullani. Egy ideig senkit sem mozgatott az ügy kisebb Földvédő, „zöld” és egyéb, no name egyesületeken kívül. Amikor azonban az elhalálozások száma egyre csak növekedni kezdett a nagyvállalatok rájöttek, hogy ha nem tesznek semmit, nem lesz kiből élniük, nem lesz ember, akiket kisajtolhatnak, mint munkaerő vagy vásárló erő. Összefogásukból megszületett a Cool head – Cool Earth konzorcium, ami fő céljául a Föld ökoszisztémájának helyreállítását tűzte ki. Visszafogták a műanyag, papír és gumitermeléseket, a káros anyag kibocsájtások mutatószámai drasztikus esésnek indultak. Mindenki elkezdett fellélegezni, ekkor kezdődtek meg a razziák, minden elérhető, működő képes számítógépet át kellet adni a konzorcium részére, hogy a vállalat hatékonyságát fent tudják tartani. Gondoltuk mi.

A nagy terv az volt, hogy egy szuper számítógépet építenek, amihez rengeteg erőforrásra volt szükségük, a számítógép segítségével pedig hatalmas vulkán méretű kürtőkkel hűteni kezdik a Föld atmoszféráját. Ez egészen addig működött is, ameddig az egyik tudósuk úgy nem döntött, hogy ő most kicsit megőrül. A fickó nem bírta a nyomást, hogy rajta áll a bolygó népességének túlélése, így először kinyírta az egész csapatát, majd mielőtt végzett magával, teljhatalmat adott V.E.R.O.N.I.K.A.-nak. V.E.R.O.N.I.K.A. volt A gép Ventilation for Earth Reconstruction Of Negation In Climate Advancements. Ekkor szabadult el a jeges pokol, ami a történtek óta az egész világon uralkodik. Vera úgy látta jónak, ha egy teljes tisztítást hajt végre egy második jégkorszak képében és majdnem egy éven keresztül folyamatosan mentek a hűtő kürtők. Az embereket menhelyekre költöztették és számtalanszor próbáltak bejutni Vera vezérlőjébe, de lévén számítógép, az egész komplexum irányítása a „kezében volt”. Végül egy elektromágneses impulzussal iktatták ki Verát, annak ellenére, hogy ezután sosem lehet már újraindítani a rendszert. A bolygó elég közel került egy totális pusztulási forgatókönyvhöz, amiben a Föld magja is kihűlt volna.
Vera deaktiválásával a kürtők is kikapcsoltak, de az óvóhelyek még majd két évig nem engedték ki az embereket. Élhetetlen volt a felszín. Hatalmas jégviharokkal és használhatatlan romokkal mindenfelé. Ennek lassan több mint tizenöt éve és még így is minden este kijárási tilalom lép életbe, hiszen a naplemente utáni időszakban mínusz hetven, nyolcvan fokok uralkodnak, még a városokban is. A szirénák harminc percig jeleznek kivétel nélkül minden este, ebben a fél órában, ha nem érsz haza, lehet, hogy soha többé nem térsz vissza a lakásodba. A természetes kiválasztódás szakasza nagyon jól működött a felszín visszafoglalása utáni pár hónapban. A kemény fiúk, akik nem hitték el a hatóságok figyelmeztetéseit átverésre és megfélemlítésre, meg agymosásra hivatkozva, mind egytől egyig megfagytak az első napokban. Szívtelenül hangzik, de az így is véges ellátmányok, legalább kevesebb túlélő felé lettek elosztva. Majd szép lassan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. Az emberek dolgozni kezdtek, vásárolni, eladni, termelni és úgy nézett ki, hogy a kijárási tilalommal is együtt tudunk élni. Nem vagyunk valami jól alkalmazkodó faj, de a létfenntartáshoz azért értünk. Legalább is tudjuk, mit kell tennünk, ha élni akarunk és ezt akarod Te is. Élni. Szóval itt az ideje felizzítani a kicsikéket és kiderül, hogy csak egy jó hónap volt ebben az évben, vagy ez még csak a kezdet!

Lassan egy hete lehettek úton. Egy bizonyos nyomot követtek, Bob „A mészáros” Baker nyomait, akit több államban köröztek. Két farm ott élő és dolgozó embereinek és egy kis város teljes lakosságának halála szárad a lelkén. Semmertonék nem a vérdíj vagy az elkövetett rémségei miatt eredtek a nyomába, ő volt az első konkrét célpont, akit a Társaságtól kaptak. Már lassan fél éve vadászok voltak és bár kisebb megbízások mindig akadtak, egyik sem volt túl megterhelő a fivéreknek. Fertőzöttek, akik családjuk húsát tépték volna, megvadult és elragadott háziállatok, bolyongó kísértetek, akik nem találtak megnyugvást az elmúlásban. Kisebb-nagyobb kocsmai verekedések mindig akadtak és Jack és Ernie minden alkalommal győztesként került ki ezekből a helyzetekből. Lassan megszokták, hogy nem jár köszönet az elvégzett munkáért és, hogy a legtöbb helyen őket okolták a gonosz dolgok megjelenéséért.

Baker körülbelül egy nap előnnyel járhatott előttük, bár próbáltak szinte folyamatosan úton lenni, figyelmen kívül hagyva, hogy épp nappal vagy éjszaka van. Néha meg kellett állniuk, pihentetni lovaikat és saját magukat is. A leghosszabb éjszaka egy mocsaras vidéken érte őket, miután tábort vertek és leszállt az éj sötétje Jack kezdte az őrséget. Felváltva aludták végig a pihenő éjszakákat, így legalább mind a kettejük tudott egy pár órát nyugodtan szunnyadni. Halk, távoli hang törte meg az éjszaka csendjét. Egy nő hangja.

Nevet.

Ez nem a szokásos virgonc női kacaj, ez valami teljesen más, hisztérikus, néha már inkább őrült gagyogásba átcsapó hahotázás. A hangtól végig fut Jack hátán a hideg, Ernie meg sem mozdul, csak tőle szokatlan módon szinte alig hallható suttogással kérdezi testvérét.

- Te is hallod ezt Testvér?

- Igen. – válaszol Jack kurtán – Mi lehet ez? Banshee, vagy rikoltó? – Az elmúlt fél év alatt rengeteget tanultak a láthatatlan világról és rengeteg istentelen teremtményt láttak élve és holtan.

- Ez nem, ilyet még nem hallottunk, ez valami teljesen más, szerintem ez egy Őrült. – Az őrült volt az egyetlen szó, ami igazán ezekre a szörnyekre ráillett. Hangjuk és viselkedésük legtöbbször nem volt túl feltűnő vagy idegen, teljesen addig, amíg az ember elég közel nem került hozzájuk. Abban a pillanatban veszett vadkutyaként vetették magukat szerencsétlen áldozatukra és tépték, harapták ahol csak érték, még szegény pára ki nem lehelte lelkét. – Emlékszel a missipeg-i gyilkosra, azt hittük az egy Őrült és a Társaság is félt, hogy járványt indíthat, aztán kiderült, hogy valóban őrült, de csak, mint ahogy mindenki képes megőrülni. Sosem hallottam még ilyen vérfagyasztó nevetést.

Közben a hang egyre közeledett feléjük, Jack lassan és a lehető leghalkabban kioltotta a tábortüzüket. Ott ültek az éjszaka közepén egy mocsár kellős közepén, fák takarták a hold segítő fényét és lovaik is egyre ingerültebbek. Halk, csoszogó léptek közelednek feléjük, rengeteg csoszogó, bukdácsoló lépés. Ebben a pillanatban döntenek úgy, hogy jobb azonnal útnak indulni, a lehető leghalkabban, nem lenne ésszerű magukra haragítani egy Őrültet, egy korom sötét erdő közepén. Ernie a lovához közeledve erős vérszagot érez és megdermed, három Őrült áll a lova mellett, észre sem vették őket eddig, és az Őrültek sem vették még észre a Semmerton fivéreket. Az egyik szörny nekicsoszog a lónak és azonnal elkezdi marcangolni, a ló felnyerít fájdalmában és ekkor a másik két vérszomjas tébolyult is nekiesik. Jack lova ugrálva próbálja kiszabadítani magát kengyeléből sikertelenül. A nevető női hang már sikítva közeledik a nyerítő, köhögő, prüszkölő lovak felé, hozva magával még egy fél tucat Őrültet. Jack és Ernie próbálnak halkan, óvatosan eltűnni a sötétben, lovaik menthetetlenek és most már csak saját életükért felelnek.

- Ez egy egész horda Öcskös, – mondja Jack – el kell tűnnünk innen a picsába, de nagyon gyorsan.

Lassan kihátrálnak a lakoma környezetéből és menekülőre fogják. A sötétben Jack nekiszalad egy fának és lepattanva róla meglök valamit, ami a lökés hatására eldől. Egy vakon bolyongó Őrült az, a földre érkezvén túlvilági hangon kezd üvölteni és visítozni, felhívva a horda figyelmét a friss hús helyére. Megindulnak. A sötétben csak a rengeteg talp tompa puffanását és a láp talajának vizes loccsanását hallani, ahogy közelednek feléjük. Futva menekülnek, még egy közeli, lerohadt épülethez nem érnek. Ernie ér az ajtóhoz elsőnek és hatalmas erővel löki be, Jack utána vetődik és mindketten vállukat az ajtónak vetve zárják azt vissza. Eltorlaszolva azt mindennel, ami a kezük ügyébe esik.

Lassan felocsúdva a menekülésből orrukat és gyomrukat rothadó hús szaga kezdi facsarni, körbenézve mindenhol véres húskupacok, emberi és állati maradványok vannak szétszórva. A plafonból láncos kampókon marhák, disznók és emberek tetemei bomlanak, a bűz elviselhetetlen. Ernie a falnak támaszkodva kipakol mindent, amit aznap megevett és csak ekkor veszik észre, hogy a falakra vérrel ősi rúnák vannak festve. Néhol mélyen a fába karcolva, néhol ügyetlenül festve, de az egész mészárszék inkább hasonlít egy imahelyre, mint húscsarnokra. A felső emeletről mozgást hallanak, így lassan és a lehetőségekhez mérten halkan felfelé veszik az irányt. Megkönnyíti lépteik zajának elnyomását, hogy időközben a horda utolérte őket és minden fronton ostromolni kezdték a vesztőhely falait. Közeledve az emelethez félhalk korholást hallanak.

- Mi az isten?!? Hogy került ide ez a sok mocskos hulla? Miért nem tudják az embert nyugodtan vacsorázni?! – szól a hang – Nem is értem, hisz adtam nekik egy követhető hangot, még ráadásul látványra sem volt utolsó a nő… Miért kell abba a kézbe harapni, ami enni ad?! – Ekkor pillantják meg a hang gazdáját Bob „A mészáros” Bakert. Baker egy a lábán alig álló asztalnál ül és egy hatalmas tányérról zabál nyers és félig sült húsdarabokat. A Semmerton fiúk tovább nem rejtve ottlétüket fellépnek a tetőtér gyertyákkal megvilágított helységébe, Baker hátrahőköl, nem számított vendégekre és az Őrültek lenti robaja teljesen elnyomta a fivérek érkeztének neszeit.

- Bob Baker, a Társaság által felruházott hatalmamnál fogva – kezdi szokásos monológját Ernie – le van tartóztatva, tartsa jól látható helyen a kezeit. A mészáros egy szempillantás alatt Ernie és Jack előtt terem, Jacket torkon ragadja, Erniet pedig hasba szúrná villájával, de a pecsétje védelmező ereje nem elgörbíti a hegyes tárgyat.

 - Jack levegőért kapkodva kérdezi - Ember, nem zavar Téged ez a szag?

 - Baker: Milyen szag? Én nem érzek semmit! – válaszol dagadt pofájával vigyorogva Baker. Ernie ezt a pillanatnyi elterelést kihasználva gyűrűs kezével egy irdatlan ütést mér Baker arcára, amitől az hátra tántorodik és lerepül az orra. Jack a földre esik, de már nyúl is pisztolyáért és tokjából kirántva hármat belelő Bakerbe. A mészáros továbbra is vigyorog és szinte azonnal begyógyulnak testén a golyó ütötte sebek. – Nem is gondoltam volna, hogy a Társaság két ilyen zöldfülűt küld a nyomomba. Hihetetlen, hogy az évek során mennyire felhígult a vadászok tábora. Ha egy kicsit készültetek volna Fiúk, tudnátok, hogy lőfegyver engem nem sebezhet! – Baker arcáról és egész testéről elkezd leolvadni az emberi bőr álca, vörösen izzó, csontkemény bőr látszik a helyén, vastag, kitinpáncél-szerű borítás. Fején soktucat szem nyílik a fivérek félelmét fürkészve és ezzel felveszi valódi, démoni alakját A Mészáros.

Abby szinte lebegett, minden este. Mint mikor a víz alá bukik az ember és egy pillanatra megszűnik a külvilág. Nincsenek zajok, szagok, érzések, csak a nyugodt lebegés. Ez az este sem volt kivétel, behunyta a szemeit és hagyta, hogy magával rántsák álmai a mélységbe.

Nyugodt volt, mióta bekerült a Westbrook gyermekotthonba, végtelenül nyugodt. Nem volt még azelőtt ilyen helyen és sosem volt összezárva 30-40 saját korabeli gyerekkel sem. A szülei nem haltak meg tragikus balesetben, nem tűntek el és még csak nem is gyermekbántalmazás miatt került el otthonról. A szülei beadták őt az árvaházba. Nem tudtak mit kezdeni a jelenlétével, a tetteivel, megnyilvánulásaival, ezért úgy döntöttek beadják egy otthonba. Abigail Simons egy gyönyörű hatalmas barna szemekkel megáldott, okos, értelmes 9 éves kishölgy. Egyetlen hibája, hogy sokkal többet beszél a fejében élő barátaival, mint bárki mással a valódi világban. Térjünk is vissza a lányka álmaihoz, hiszen a lebegés egyedül nem móka, ezért talált ki magának egy pár barátot Abby, hogy legyen kinek megmutatni ezt az érzést. Viszont a mai estén ismeretlen helyre süllyedt. Egy sötét szobát látott álmában és most nem lebegett, víz alatt volt, látta a buborékokat, amint kijönnek a száján és megállnak előtte a víz alatt. Nem úsztak a felszín felé, hiszen, mint ahogy Abby sem, így a buborékok sem tudták, merre van a felfelé és a lefelé. Hatalmas acél ketrecek úsztak vele együtt a szobában. Mindegyik kiláncolva az egyik sarkánál, de minden lánc más irányban tűnt el a sötétségben. Halvány méregzöld színű fény világított Abby lábai alatt még mélyebben, mintha egy lámpát már benőtt volna a hínár és a fénye még így is próbál utat törni magának a vastag levél takaró-alól. Abigail csak lebegett és szinte érezte, hogy minden érzés elhagyja a testét. A félelem, a düh, bátorság és a szeretet is. Csak egy test volt, mint a ketrecek is. Nem érzett semmit és nem gondolt semmire, csak hagyta, hogy sodródjon, bármerre is viszi az álom.
Egy kisebb csattanásra riadtak Abby és szoba társai. Nem tudták mi történt és honnan jött a zaj, amíg Linsday fel nem fedezte a nyitott ablakot és a párkányon a vért.

Abby volt az egyetlen, aki nem kezdett vinnyogni és sikítozni. Hatalmas érdeklődéssel oda sétált az ablakhoz és különös odafigyeléssel lépkedett, hiszen tudta, hogy mi történt. Valamiért betört az ablak és ahol törött ablak van, ott üvegszilánkok is vannak. Márpedig ő nem fog szilánkba lépni és miattuk a gyenguszra menni. Egy másodpercet sem akart az orvosi szobában tölteni. Ki nem állhatta azt a helyet, a lányok egymás közt csak gyengusznak hívták. De Abby inkább a mészárszék nevet illesztette volna rá a Westbrook helyhatározóban. Az ablaktól egy-két méterre megállt és látta, hogy egy kődarab fekszik a padlón, egy elég nagy kő, - körülbelül akkora, mint egy pék tenyere - gondolta Abby. Nem tudta, hogy mekkora egy pék tenyere, de jó nagynak gondolta a sok tésztagyúrás, dagasztás miatt. Biztosan nem lehet egy ici-pici kéz akkora finomságokért felelős. A kő véres volt, így lett véres az üveg, az ablakpárkány és a padló is, ahol a kő hozzájuk ért. Mielőtt közelebbről megnézhette volna a követ, a nagy sikítozás és zajongás hatására megérkezett Ingrid-nővér, a Westbrook egyik legkedvesebb és legodaadóbb felügyelője.
Abby ki nem állhatta őt, meg volt róla győződve, hogy a mézes-mázos, kedves Ingrid-nővér csak egy álca, egy maszk, amit arra használ a nő, hogy maghoz édesgesse a gyerekeket, hogy azok így soha ne akarjanak elmenni a Westbrook-ból és így megmarad az intézmény támogatása, amit a vele azonos nevű várostól kap.

A nővérek a lányokat kitessékelték a szobájukból és éjszakára a legnagyobb ebédlőteremben ágyaztak nekik meg. Reggelre nyoma sem maradt a szilánkoknak, vérnyomoknak, de a kőnek sem. Abby hallotta, ahogy két apáca egymás közt arról fecseg, hogy találtak egy hullát a Westbrook bejáratánál.
- Betörték a fejét, valószínűleg azzal a kővel. - mondta az egyik – Szent ég! Mire nem vetemednek az emberek. – sopánkodott a másik. Nem sűrűn történt semmi az árvaház környékén, így ezek a hírek gyorsan elterjedtek és szinte órákon belül már mindenki tudott a véres kő eredetéről és a halottról. Természetesen Abby-nek elég sok szerepe volt a hírek futótűz-szerű terjedésében. De hát miért is akarnának bármit eltitkolni előlük a nővérek? Azon az éjszakán nem csak Abigail, de mindenki megtanulta, hogy miért jobb, ha ilyen fiatalon még nem tudnak az effajta történésekről. Vérfagyasztó sikításoktól volt hangos minden szoba a gyilkosságot követő éjjel. Mindenkit rémálmok gyötörtek, voltak, akik látták a hullát a szobájukban feléjük közeledni, mások épp ellenkezőleg, a gyilkost látták kezében a kővel, újabb áldozatokat keresve. Kivéve Abigail, aki úgy aludt, mint a bunda, semmi sem zökkentette ki az álmából, ahol új barátra lelt.

Álmában ismét a víz alatti szobában volt, ám nem volt többé egyedül. Az egyik ketrecben meglátott egy furcsa alakot, aki, mintha hívogatta volna őt. Abby pedig közelebb suhant, meg sem kellett mozdítania testrészeit, siklott a víz alatt, mint egy szellem. A hatalmas kocka-börtönhöz érve látta, hogy van benne egy foglyul ejtett alak és tényleg hívogatta Abigailt, néma szavakat formálva a szájával és egyik hosszú kezével intve neki, hogy menjen közelebb. A lány így is tett, közelebb libbent és ekkor alig hallható suttogás ütötte meg a fülét. Az alak volt az, Abby tudta, hogy az ő hangját hallja.
- Ki vagy Kislány? – kérdezte a furcsa szerzet. – Mit keresel itt? –
- Abigail Simons vagyok Uram, örülök, hogy megismerhetem. – felelte Abby a legszebb és legmagasztosabb kiejtéssel, amit valaha is sikerült magából kipréselnie. – Ez az én álmom és ezért vagyok itt. - Ékes, vékony hangja betöltötte a termet és szinte beleremegett a levegő.
- Kérlek Abigail, ne olyan hangosan, a füleim elszoktak mindenféle hangtól, a szemem elszokott mindenféle látványtól és a hangom… a hangom elszokott a legcsekélyebb beszédtől is. – miközben beszélt, az alak úgy nézett ki, mint aki szörnyet készül halni ebben a pillanatban.
- Elnézést Uram. – suttogta Abby – Kérem, hívjon csak Abby-nek, csak a nővérek hívnak Abigailnek. -
- Köszönöm Abby. – mondta a rab – nos, ez nem egy álom Kislány, ez a valóság. Honnan érkeztél ide? - 
- A Westbrook Gyermekotthonban élek. Hogy érti, hogy ez nem egy álom? Tisztán emlékszem, hogy lefeküdtem aludni és a következő pillanatban itt voltam. Ez csak egy álom lehet, semmi más. -
- Á… A Westbrook, még emlékszem a gyermekotthon szeretetet és nyugalmat árasztó falaira. Ez is a Westbrook Abigail, csak ez egy teljesen másik része. Az intézmény nem csak a gyermekeknek szolgál otthonként, nekünk is. -
Ekkor a ketrec alsó oldalán megcsikordult valami és szép lassan elkezdett kinyílni egy ajtóhoz hasonlító három darab függőleges és három darab vízszintes acélrúdból álló rács.
- Már régóta várunk valakire, aki végre ránk talál Abby és most végre tudjuk, hogy van innen kiút, hiszen Te is be tudtál ide jönni, nem igaz? -
A lány most már nem csak suttogást hallott, az eddig rabnak látszó valami kinyúlt a ketrec csapóajtóján és megragadta cellája egyik és másik oldalát. Karjai groteszk méreteket öltöttek, a lény testének majdnem háromszorosára megnyúlva. Abigail halálra rémült a látványtól és bárhogy is próbálta magát felébreszteni, nem sikerült neki. A lény meglódult és egy szempillantás alatt a kalitkán kívül volt, egy kézzel a rideg fémet markolva, másikkal pedig Abby torka után kapva. Abigail nekiiramodott és kapálódzva, rugdosva próbált eltávolodni az őt becsapó alaktól, ám az sokkal gyorsabb volt nála, a lány után vetette magát és egy pár méter után el is érte őt. Hosszú karjait Abby köré fonta, szorosan magához ölelve a kislány, így csapódtak a szoba egyik falának.
- Igazán ínycsiklandó illatod van, – sziszegte a szörnyűség tűhegyes fogai között – Ingrid nem hazudott. Hogyan jöttél ide? MONDD EL TE KIS FÉREG! -
- Nem tudom! – sikított Abby – Ez csak egy álom, nem lehet a valóság, csak rosszat álmodom és Te nem is létezel! -
- Ó valóban?! – vigyorgott rá a szörny, Abby még sosem látott ettől visszataszítóbb vigyort a világon – Akkor ezt is biztosan csak álmodod… - Ebben a pillanatban foglyul ejtője egyik körmét végig futtatta Abby karján egy vastag karmolás nyomot hagyva hátra. Abby sikított a fájdalomtól és a sikítása hatására a szörny elengedte. Hangja olyan magas és vékony volt, hogy a rémség nem bírta elviselni, be kellett fogja a füleit. Amint a lány kifogyott a levegőből, a szörny egyik csőszerű karját felé lendítette és torkon ragadta őt.
- Még egy ilyen és kibelezlek, nem érdekel, hogy tudod-e a kiutat, értetted?! – Abby fuldokolni kezdett, alig kapott levegőt, kapálódzott és rugdosott, mire egyik pillanatról a másikra egy akkora pofont kapott, hogy a füle is csengett utána.

Abigail kinyitotta a szemét és vele szemben az egyik nővér állt, halálra rémülve a sokktól. Abby ismét a szobájukban volt, már sütött a nap és kintről lágy madárcsiripelés hallatszott. A nővér térdre borult mellé és magához ölelte.
- Ne haragudj Drágám, nem tudtam mit tehetnék, rugdostál és kapálództál… Semmi sem ébresztett fel, pedig azt hittük, hogy Te nem látsz majd rémeket. Csak egy álom volt Abigail, csak egy rossz álom. -

Abby átölelte a nővért és könnyei lassan folyni kezdtek pici, a pofontól vörösen izzó arcán. Épp becsukta volna a szemét, hogy átadja magát az ölelésnek és kisírja az éjszaka emlékeit magából, mikor meglátta a bal karján a hatalmas karmolás nyomot.

Jack Semmerton egy pisztolyhős volt a maga korában. A vadnyugaton csak „Simlis” Jack Semmertonként ismerték bár sosem került semmilyen összetűzésbe a sheriff hivatalával. Mára megöregedett, nem külsőleg, külsejéből ítélve az ember azt mondaná, olyan hatvan körül járhat az öreg, szakállas, kalapos férfi, pedig – ahogy ő mondja – negyvennégy és egynegyed éves, annak ellenére, hogy 1869-ben született. A lelke öregedett meg, ez nem is csoda, annyi mindenen ment keresztül az elmúlt, több mint száznegyven évben. 1910-ben vadásznak álltak fivérével Ernievel. Ernie „Birkalelkű” Semmerton – Isten nyugosztalja – nagyszerű fickó volt, családdal és rendes munkával. Amikor Jack bejelentette neki, hogy vadásznak áll, Ernie habozás nélkül közölte, hogy vele tart. Jack reménykedett is benne, hogy így lesz, tudta, hogy öccsénél jobb partnere soha sehol nem akadna. Meg sem próbálta lebeszélni róla öccsét, tudta, hogy ha Ernie valamit eldöntött, semmi értelme megpróbálni megtéríteni. Kétnapi járóföldre volt tőlük a legközelebbi irodája a Társaságnak. Először a beavatás, azután a kaland, mondogatták egymásnak. Így indultak anno útnak a Semmerton fivérek Louisiana mocsarai felé.

Vadásznak lenni dicsőség és őrültség egyszerre, csak azok állnak be közéjük, akiknek nincs vesztenivalójuk és felkészültek egy örökkévalóságon át tartó háborúra. Amint az embert beavatják és vadász lesz, kettő dolgot kap, egy áldást, amely megvédi elméje épségét az élete következő szakaszától és egy pecsétet. A pecsét lehet bármilyen tárgy, amelyet a Társaság mágusai és papjai kezelnek. Fekete mágia, az ember fia-borja jobb, ha távol tartja magát tőle amennyire csak lehet. Semmertonék két hozzájuk tökéletesen illeszkedő pecsétet kaptak.

Ernie egy hatalmas pecsétgyűrűt, amely csak nagyujjára volt jó, így mindig bőrkesztyűjén kívül viselte, amely kitöltötte a gyűrű és középső ujja közötti szakadékot, így tökéletesen passzolt a kezére. Birkalelkű tizenéves korában pusztakezű bokszolóként rengeteget bunyózott, természetesen illegálisan. Nem volt túl nagy ember, de a jobb horga akár egy grizzly-t is megfektetett volna. A meccsek általában késő este kerültek megrendezésre a közeli bánya bejáratánál, ahol a munkások és érdeklődők a legfurcsább, kezük ügyébe eső dolgokból csináltak ringet, ásók voltak a sarkakban és ezek közé kötelet feszítettek ki. Az egyik ilyen éjszakai kiruccanásra megérkeztek a sheriff és emberei, mindenki hanyatt-homlok menekülni kezdett, de többek közt a két Semmerton fiút is begyűjtötték. Jack ekkor szerezte a Simlis becenevet, a jelvény embereit úgy megvezette egy történettel, hogy takarókat, szállást és még egy-egy bögre forró kakaót is kaptak fivérével. Hogy mivel sikerült ezt elérnie, soha, senkinek nem mesélte el, még Ernienek sem.

Ha már úgy is Jackről beszélünk, az ő pecsétje egy pici, ezüst kereszt lett, épp akkora, hogy az ember bármikor, bárhol elhagyhatja. Így Jack olyan helyre tette, ahol biztosan mindig nála van, és ha az ég a földdel összeér, akkor sem hagyhatja el, a tárcájába. Mielőtt Simlis lett papnak tanult, nem is ment neki rosszul. Egy nap azonban banditák törtek a városukra és annak a kápolnának az ajtaját próbálták betörni a kincseikért, ahol Jack is tanult. Mire a hír hozzájuk jutott, a banditák már bent is lehettek a szent épületben. Jack lóhalálában futott, kezében apja hatlövetűjével és érezte, ahogy a düh elönti a lelkét és mellkasában égető, pokoli tüzet lobbant. A kápolnához érve látta, hogy a martalócok már pakolnak kifelé, gyertyatartók, gyertyák, kelmék és kupák mindenfelé. Az első két hullát a bejárat két oldalán hagyta maga mögött, belépett a kápolnába és azzal a lendülettel lőtte agyon az ajtón belül, neki háttal álló három banditát. A behatolók vezetője épp azon erőlködött, hogy a keresztről valahogy leszedje az aranyozott Jézus szobrot, amikor meghallotta a lövéseket és megpördült, de késő volt, Jack már az orra előtt állt, a martalóc állának szegezve fegyverét és meghúzta a ravaszt, így a már említett Jézus szobrot vérrel, agyvelővel és pici koponya darabkákkal terítette be. Tanára és második apja alig akart hinni a szemének, hogy egy gyermek ilyesfajta kegyetlenségre képes. Amint felocsúdott, a pap kijelentette, hogy Jack soha többé nem teheti be a lábát a kápolnába, hogy papnak tanuljon, sosem lesz Isten embere és valahol mélyen legbelül Simlis érezte, hogy ez így van jól.

Kábultan bámulok ki az ablakon. Már majd három hete, hogy sürgönyt küldtem a Khenon-ház fiataljainak. A Halovány Város mintha még erőtlenebb és még elfeledettebb lenne, mint eddigi itt tartózkodásom alatt bármikor. Szinte az egyetlen élettel telt hely a kocsma. Mi más? Mit csinálnak az emberek általában, ha örülnek valaminek, búslakodnak, vagy csak megvitatják az élet dolgait? Isznak.

Ez alól nem képez kivételt a Halovány Város népe sem. Itt ugyanis átlagon felüli a búslakodó, megtört emberek száma. Érdekes és egyben tökéletes leíró nevét onnan kapta a városka, hogy a szó legszorosabb értelmében halovány, és napról napra egyre halványul. A település létezéséről szinte csak a helyiek tudnak. Ez okozza a város eltűnését, miután egy boszorkány átokkal sújtott mindent és mindenkit benne. Minél kevesebben emlékeznek a létezésükre, annál kevésbé valóságos a Halovány Város és népe is. Egymás után tűnnek el emberek, mert teljesen elfeledik őket, a házukat, a kutyájukat, hogy egyáltalán léteztek. Egy-két hozzám fogható kalandor már megfordult erre, de pár hétnél tovább egyikünk sem marad. Ha túl sok időt töltünk ezen a helyen, az átok belénk mártja hosszú csontos ujjait és nem eresz, még köddé nem vállunk. Hosszú ideje vagyok úton és rengeteg helyen megfordultam már, de ez a város semmihez sem fogható. Nappal szinte egyáltalán nem látszik, sem az épületek, sem az emberek, de még csak a haszonállatok sem. A sötétség leszálltával a fények felerősödnek és megelevenedik egy kicsit a hely. De ma valahogy a sötétség sem hozott megváltást. Mintha a város kezdené elfelejteni saját magát és vele együtt engem is. Nyomasztó és elkeserítő a sok elnyűtt arcot látni, akik csak azt várják, mikor felejti el őket mindenki. Hamarosan tovább kell állnom, nincs már sok időm, hogy engem is hatalmába kerítsen az átok és akkor nincs menekvés. Úgy döntöttem visszatérek Viharfokra, és ha valamelyik rokonom úgy gondolja, hogy átveszi a vadász szerepét, ott fogom tanítani és képezni, ameddig szükséges.

- Kérlek, bocsáss meg Uram, egy percig sem áll szándékomban zavarni Téged. Úgy hallottam Te vagy a Vadász. - Villámcsapásként térít észre ez az idős hölgy, hirtelen nem is értem meg mit akar. - Ki? Hogy mi? Ó, igen. Attól függ, milyen vadász keres a néni. Szarvast vagy farkast mással lövessen. Én ezektől vehemensebb prédára szoktam fenni a fogam. - Önelégült mosollyal dőlök hátra a székemen, csak ekkor nézek a dal oldalamon ácsorgó asszonyra. Ő is, mint még megannyian körülöttem, átlátszik. Elfeledik őt. - Bocsásson meg Hölgyem, nem tudtam, hogy Ön is… - hirtelen nem tudom, hogy fejezzem ki magam. - Tapintat nem sok szorult magába, az biztos – pirít rám a nő – de nyugodjon meg. Felkészítettek a szemtelenségére. - Izgágán fészkelődöm a székemen, érzem, hogy rossz lappal indítottam a beszélgetést. – Miben segíthetek? – próbálok a lényegre térni. – Amennyiben Tényleg maga a Vadász, akit keresek – folytatja hangjában érezhető sértettséggel – lenne egy megbízásunk a számára. – Kérem, foglaljon helyet. – ajánlom fel neki a velem szemben lévő széket az asztalomnál.
A nő leül és azonnal a lényegre tér. – Azt akarjuk, az egész város, minden feledésbe merülő lélek ezen az elátkozott helyen, hogy öld meg a boszorkányt, aki ezt tette velünk. – Szellem-szerű szemeiben szinte lángol a düh, miközben az istentelen lényre gondol, aki miatt merő szenvedés az ő és még sok más ember élete. – Pontosan tudjuk, hol van és ki ő, – folytatja – Neked csak tenned kell a dolgod és vadászd le a fattyút. – Ez kapóra is jöhet, hiszen el akartam hagyni a város, mielőtt én is egy kóbor lélek lennék. – Rendben, – egyezem bele szinte azonnal a megbízásba – beszéljük meg a részleteket. –Ezek szerint, bármelyik gyermek lesz is az utódom, már csak Viharfokon fogunk találkozni egymással.