Fikciók III.

Kábultan bámulok ki az ablakon. Már majd három hete, hogy sürgönyt küldtem a Khenon-ház fiataljainak. A Halovány Város mintha még erőtlenebb és még elfeledettebb lenne, mint eddigi itt tartózkodásom alatt bármikor. Szinte az egyetlen élettel telt hely a kocsma. Mi más? Mit csinálnak az emberek általában, ha örülnek valaminek, búslakodnak, vagy csak megvitatják az élet dolgait? Isznak.

Ez alól nem képez kivételt a Halovány Város népe sem. Itt ugyanis átlagon felüli a búslakodó, megtört emberek száma. Érdekes és egyben tökéletes leíró nevét onnan kapta a városka, hogy a szó legszorosabb értelmében halovány, és napról napra egyre halványul. A település létezéséről szinte csak a helyiek tudnak. Ez okozza a város eltűnését, miután egy boszorkány átokkal sújtott mindent és mindenkit benne. Minél kevesebben emlékeznek a létezésükre, annál kevésbé valóságos a Halovány Város és népe is. Egymás után tűnnek el emberek, mert teljesen elfeledik őket, a házukat, a kutyájukat, hogy egyáltalán léteztek. Egy-két hozzám fogható kalandor már megfordult erre, de pár hétnél tovább egyikünk sem marad. Ha túl sok időt töltünk ezen a helyen, az átok belénk mártja hosszú csontos ujjait és nem eresz, még köddé nem vállunk. Hosszú ideje vagyok úton és rengeteg helyen megfordultam már, de ez a város semmihez sem fogható. Nappal szinte egyáltalán nem látszik, sem az épületek, sem az emberek, de még csak a haszonállatok sem. A sötétség leszálltával a fények felerősödnek és megelevenedik egy kicsit a hely. De ma valahogy a sötétség sem hozott megváltást. Mintha a város kezdené elfelejteni saját magát és vele együtt engem is. Nyomasztó és elkeserítő a sok elnyűtt arcot látni, akik csak azt várják, mikor felejti el őket mindenki. Hamarosan tovább kell állnom, nincs már sok időm, hogy engem is hatalmába kerítsen az átok és akkor nincs menekvés. Úgy döntöttem visszatérek Viharfokra, és ha valamelyik rokonom úgy gondolja, hogy átveszi a vadász szerepét, ott fogom tanítani és képezni, ameddig szükséges.

- Kérlek, bocsáss meg Uram, egy percig sem áll szándékomban zavarni Téged. Úgy hallottam Te vagy a Vadász. - Villámcsapásként térít észre ez az idős hölgy, hirtelen nem is értem meg mit akar. - Ki? Hogy mi? Ó, igen. Attól függ, milyen vadász keres a néni. Szarvast vagy farkast mással lövessen. Én ezektől vehemensebb prédára szoktam fenni a fogam. - Önelégült mosollyal dőlök hátra a székemen, csak ekkor nézek a dal oldalamon ácsorgó asszonyra. Ő is, mint még megannyian körülöttem, átlátszik. Elfeledik őt. - Bocsásson meg Hölgyem, nem tudtam, hogy Ön is… - hirtelen nem tudom, hogy fejezzem ki magam. - Tapintat nem sok szorult magába, az biztos – pirít rám a nő – de nyugodjon meg. Felkészítettek a szemtelenségére. - Izgágán fészkelődöm a székemen, érzem, hogy rossz lappal indítottam a beszélgetést. – Miben segíthetek? – próbálok a lényegre térni. – Amennyiben Tényleg maga a Vadász, akit keresek – folytatja hangjában érezhető sértettséggel – lenne egy megbízásunk a számára. – Kérem, foglaljon helyet. – ajánlom fel neki a velem szemben lévő széket az asztalomnál.
A nő leül és azonnal a lényegre tér. – Azt akarjuk, az egész város, minden feledésbe merülő lélek ezen az elátkozott helyen, hogy öld meg a boszorkányt, aki ezt tette velünk. – Szellem-szerű szemeiben szinte lángol a düh, miközben az istentelen lényre gondol, aki miatt merő szenvedés az ő és még sok más ember élete. – Pontosan tudjuk, hol van és ki ő, – folytatja – Neked csak tenned kell a dolgod és vadászd le a fattyút. – Ez kapóra is jöhet, hiszen el akartam hagyni a város, mielőtt én is egy kóbor lélek lennék. – Rendben, – egyezem bele szinte azonnal a megbízásba – beszéljük meg a részleteket. –Ezek szerint, bármelyik gyermek lesz is az utódom, már csak Viharfokon fogunk találkozni egymással.