Engedjen már ki! – ordított Steamshock - Nem értem miért kell ilyen középkori és elnyűtt módszerekhez folyamodnia. Nem hittem volna, hogy egy Ősi ilyen ostoba viselkedést tanúsít.
Bocsássa meg faragatlanságom Professzor. Én ezeket az értékeket ismerem és hordozom magammal, így ön a ketrecben marad. Egyébként nem vagyok Ősi… Sosem voltam, degradált Nekik maguk közé engedni egy ilyen torz teremtményt. Pedig engem is ők teremtettek, mint minden mást.
– az Elsőszülött nyájas válaszában harag és sértettség érződött – Okos ember Maga Professzor, de én sem vagyok ostoba, mindamellett, előbb tudom, hogy mire fog gondolni, mint Ön. Édes egy adomány ez… Lássa be, nem fogom kiengedni, nem fog tudni megszökni és az ön briliáns elméje nélkül halálra van ítélve a Földön élő összes létforma. – Steamshock érezte, hogy minden próbálkozása hiábavaló, az Elsőszülött okosabb és bölcsebb nála, vagy bárkinél. –
Tudja Professzor, maga hatalmas segítségemre is lehetne az elkövetkező pár hónapban. – Steamshock összerezzent, hiszen fogvatartója egy pillantás alatt már mögötte állt, a ketrecen belül. Az ember szinte a szájában érezte a belőle áramló keserűség fanyar, fémes ízét. A professzor nyelt egy nagyot, majd még mielőtt ellenkezni kezdhetett volna, az Elsőszülött megérintette a homlokát. – Látja ezt Professzor? Látja, milyen sanyarú sors várna a maguk parazita létformájára, ha nem lépek közbe? Látja, hogyan tennék tönkre ezt a gyönyörű bolygót? Érti már, hogy miért tértem vissza? Ez a bolygó az egyetlen, amit nem Ősi kéz teremtett, EZ A BOLYGÓ AZ ÉN GYERMEKEM! Nem fogom hagyni, hogy bármi is halálba taszítsa. – Steamshock kinyitotta a szemét, gonosz láng égett benne, ilyen gonoszságot csak tömeggyilkosok tekintetében látni. – Minden világos Uram, - válaszolta halkan – a gyermeke veszélyben van, Ön pedig egy gondoskodó szülő. Én is ezt tenném.
A lény ismét visít, ahogy a lámpa fénye folyóssá változtatja húsát, az idős hölgy torkának darabkája a cipőm előtt ér földet, apró vércseppeket szórva lábfejemre. A nő hörgő, szörcsögő hanggal esik össze az ajtóban és torkából minden levegővételnél egy hatalmas adag vér tör ki. Ezt már nem írja a gyomrom akkora fordulatot vesz, hogy hirtelen a rendőrségi szendvics maradványát látom viszont a lépcsőház kövezetén. Pánik fog el, ismét egy gyilkosság, ismét a helyszínen vagyok… ebből sehogy sem mosom ki magam… Az ujjlenyomataim és a DNS-em mindenhol, a rendőrség úgy is tudni fogja, hogy itt jártam. Felkapom a földről a pár perccel ezelőtt eldobott táskámat, és futásnak eredek. A lépcsőházajtó betegesen lassú becsukódása egy elfojtott sikolyt enged még hallanom. Én pedig csak abban reménykedem, hogy elég messzire sikerül jutnom, mielőtt a rendőrök a helyszínre érnek.
A bejegyzés trackback címe: