Leereszkedés

Az első könyv oldalait szinte felfalom. A rengeteg érdekes információt úgy issza az agyam, mint egy Szaharában eltévedt vándor az oázis vizét. Imádom minden pillanatát, hiszen pont azt nyújtja, amire szükségem van. Egy kis rejtély, fejtörő, időtöltés a legmagasztosabb szinten. A kézirat telis-tele van mítoszokkal, ősi istenekről, pontosabban ma is létező, csak mély álomba szenderült nagyhatalmú lényekről, akiket őseink istenekként féltek és tiszteltek. Némelyik történet emberek elviselhetetlen szenvedéséről szól, más ősi lények pedig a legcsodálatosabb gyönyöröket hozzák el magukkal, ami csak épp ésszel el lehet képzelni. Egy dolog közös minden megírt legendában, mégpedig, hogy hiába várjuk a happy endet a végén. Tragikus következményei vannak minden ősi megjelenésének, van, ami csak a közvetlen velük érintkezőt teszi tönkre, van, amelyik az egész világ pusztulásához vezet, de egyik sem jó szándékú vagy segítőkész. Miután a könyv feléhez érek, megfogalmazódik benne egy pár kérdés. Vajon mi vihet rá egy embert (még ha csak monda is), hogy egy ilyen szörnyű teremtményt a világra szabadítson? Milyen őrület kell, hogy vezérelje, ami nem csak saját, de minden más létező faj pusztulását sóvárogja?

Szinte semmit sem alszom péntek éjszaka, az első könyv lapjait bújom és mikor be is fejezem, hogy pihenjek kicsit, gondolataim ismét az általam olvasott lények felé terelődnek. Legfőképpen egy bizonyos ősi felé, Ctathlyn a neve és a kézirat szerint mindenki olyannak látja, ami számára a legvonzóbb nem legvonzóbb képviselője lenne. Ő az, aki a gyönyöröket hordozza magával, aki megszabadítja az embert minden más szenvedéstől és csak az elérhetetlen szerető kínos jelenléte marad az életében. Több oka is lehet, hogy Ctathlyn érdekel a leginkább, többek között az is, hogy évek óta semmilyen kapcsolatom sem volt, a magány egy idő után felemészti az ember lelkét és közömbössé teszi, megkeseríti, de a sóvárgás mélyen, legbelül sosem múlik el. Én is sóvárgok, csak már régóta próbálok nem figyelni rá és egészen addig, amég a munka lekötötte a figyelmem fel sem tűnt a marcangoló érzés, amelyet az ember érez. Nem tudja pontosan megmondani, hogy hol, csak érzi, hogy valami marcangolja a lelkét. Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak, a fejemben elnyom az álom.

Fülsüketítő sípolás cseng a jobb fülemben és lassan kinyitom a szemem. El sem hinném, amit látok, ha nem az orrom előtt történne. Egy hatalmas rózsákkal teli rét terül el előttem, ami lángokban áll, viszont a lángok természetellenesen zöldek és mintha pára ölelne körbe minden lángnyelvecskét külön-külön. A virágokat emésztő tűzcsóvák közül egy gyönyörű nő lép elő, hosszú vérvörös haja a csípőjéig ér, egy fehér trikó és barna nadrág van rajta, de cipő nélkül szeli a lángok perzselő habjait. Fagyosan hideg kék szemeit rám emeli és mintha a lelkemig látna velük, amit a szemembe néz. Közelebb lép hozzám, miközben az égő rózsamezőt elnyeli a zöld pokol. Szinte érzem bőre mennyei illatát, ahogy közel hajol a fülemhez és belesúg valamit, számomra érthetetlen nyelven. Csak egy milliméternyit távolodik el az arcomtól, épp csak annyira, hogy meg tudjon csókolni a következő mozdulatával. Ajka émelyítően édes, de még sem tudom magam rávenni, hogy ellökjem magamtól a nőt, mintha a csók megrészegítene, olyannyira, hogy még többet akarja, szinte már sóvárogjak érte. Hideg, fagyosan szúró érzés tölti meg az ajkaimat, majd az egész arcom, pár pillanat alatt már szinte a tarkómig hatol az érzés. Mikor kinyitom a szemeim zöld lángcsóvákat látok felcsapni a fejem körül és, ahogy lenézek, látom, hogy az egész testem a rózsákat is emésztő zöld tűznyelvekkel van borítva. A fájdalom gyötrelmes, de nem égető, fagyos, a csontomig hatoló jéghideg érzés és egyre csak terjed a testemben, mígnem minden porcikám dermesztő izzásban ég. Ordítani szeretnék, de nincs már hozzá hangom, így egy hangtalan üvöltés ül az arcomra, miközben a lángok elemésztenek és térde zuhanok.

Saját kiáltásomra ébredek, és mint akit puskából lőttek ki, pattanok fel az ágyról. Minden testrészemből csavarni lehet az izzadságot. A párnáim, takaróm, de szerintem a matrac is teljesen átázott alattam a rémület verejtékétől. Az asztali órámra nézek, pár perccel múlt reggel nyolc, már felesleges is lenne visszafeküdni. A szombat zihálással és újabb kérdésekkel kezdődik, miközben reggeli kávém főzöm. Az orromban felkúszó koffein illata zökkent ki az elmélkedéseimből és miközben a hófehér zománcos bögrém lassan megtelik az éjfekete színű, életet adó folyadékkal, már a könyvet bújom ismét. A következő pár fejezet szinte teljesen érdektelen számomra, folyamatosan a vörös hajú hölgy jár a fejemben, a zöld, fagyos lángok és a tűzben álló rózsák milliói. Az első könyvet szinte úgy fejezem be, ahogy elkezdtem, egymás után nyelem a fejezeteket, de most már várva valamire, valakire, hogy felbukkanjon. Úgy gondolom, hogy az álmomban felbukkanó nő Ctathlyn volt, bármennyire őrülten hangozzék is ez. Miután láttam, hogy tudatalattim miként formálja őt meg, újra látni akarom, újra érezni édes csókja ízét, újra elégni abban az emésztő vágyban.