Westbrook mélységei

Abby szinte lebegett, minden este. Mint mikor a víz alá bukik az ember és egy pillanatra megszűnik a külvilág. Nincsenek zajok, szagok, érzések, csak a nyugodt lebegés. Ez az este sem volt kivétel, behunyta a szemeit és hagyta, hogy magával rántsák álmai a mélységbe.

Nyugodt volt, mióta bekerült a Westbrook gyermekotthonba, végtelenül nyugodt. Nem volt még azelőtt ilyen helyen és sosem volt összezárva 30-40 saját korabeli gyerekkel sem. A szülei nem haltak meg tragikus balesetben, nem tűntek el és még csak nem is gyermekbántalmazás miatt került el otthonról. A szülei beadták őt az árvaházba. Nem tudtak mit kezdeni a jelenlétével, a tetteivel, megnyilvánulásaival, ezért úgy döntöttek beadják egy otthonba. Abigail Simons egy gyönyörű hatalmas barna szemekkel megáldott, okos, értelmes 9 éves kishölgy. Egyetlen hibája, hogy sokkal többet beszél a fejében élő barátaival, mint bárki mással a valódi világban. Térjünk is vissza a lányka álmaihoz, hiszen a lebegés egyedül nem móka, ezért talált ki magának egy pár barátot Abby, hogy legyen kinek megmutatni ezt az érzést. Viszont a mai estén ismeretlen helyre süllyedt. Egy sötét szobát látott álmában és most nem lebegett, víz alatt volt, látta a buborékokat, amint kijönnek a száján és megállnak előtte a víz alatt. Nem úsztak a felszín felé, hiszen, mint ahogy Abby sem, így a buborékok sem tudták, merre van a felfelé és a lefelé. Hatalmas acél ketrecek úsztak vele együtt a szobában. Mindegyik kiláncolva az egyik sarkánál, de minden lánc más irányban tűnt el a sötétségben. Halvány méregzöld színű fény világított Abby lábai alatt még mélyebben, mintha egy lámpát már benőtt volna a hínár és a fénye még így is próbál utat törni magának a vastag levél takaró-alól. Abigail csak lebegett és szinte érezte, hogy minden érzés elhagyja a testét. A félelem, a düh, bátorság és a szeretet is. Csak egy test volt, mint a ketrecek is. Nem érzett semmit és nem gondolt semmire, csak hagyta, hogy sodródjon, bármerre is viszi az álom.
Egy kisebb csattanásra riadtak Abby és szoba társai. Nem tudták mi történt és honnan jött a zaj, amíg Linsday fel nem fedezte a nyitott ablakot és a párkányon a vért.

Abby volt az egyetlen, aki nem kezdett vinnyogni és sikítozni. Hatalmas érdeklődéssel oda sétált az ablakhoz és különös odafigyeléssel lépkedett, hiszen tudta, hogy mi történt. Valamiért betört az ablak és ahol törött ablak van, ott üvegszilánkok is vannak. Márpedig ő nem fog szilánkba lépni és miattuk a gyenguszra menni. Egy másodpercet sem akart az orvosi szobában tölteni. Ki nem állhatta azt a helyet, a lányok egymás közt csak gyengusznak hívták. De Abby inkább a mészárszék nevet illesztette volna rá a Westbrook helyhatározóban. Az ablaktól egy-két méterre megállt és látta, hogy egy kődarab fekszik a padlón, egy elég nagy kő, - körülbelül akkora, mint egy pék tenyere - gondolta Abby. Nem tudta, hogy mekkora egy pék tenyere, de jó nagynak gondolta a sok tésztagyúrás, dagasztás miatt. Biztosan nem lehet egy ici-pici kéz akkora finomságokért felelős. A kő véres volt, így lett véres az üveg, az ablakpárkány és a padló is, ahol a kő hozzájuk ért. Mielőtt közelebbről megnézhette volna a követ, a nagy sikítozás és zajongás hatására megérkezett Ingrid-nővér, a Westbrook egyik legkedvesebb és legodaadóbb felügyelője.
Abby ki nem állhatta őt, meg volt róla győződve, hogy a mézes-mázos, kedves Ingrid-nővér csak egy álca, egy maszk, amit arra használ a nő, hogy maghoz édesgesse a gyerekeket, hogy azok így soha ne akarjanak elmenni a Westbrook-ból és így megmarad az intézmény támogatása, amit a vele azonos nevű várostól kap.

A nővérek a lányokat kitessékelték a szobájukból és éjszakára a legnagyobb ebédlőteremben ágyaztak nekik meg. Reggelre nyoma sem maradt a szilánkoknak, vérnyomoknak, de a kőnek sem. Abby hallotta, ahogy két apáca egymás közt arról fecseg, hogy találtak egy hullát a Westbrook bejáratánál.
- Betörték a fejét, valószínűleg azzal a kővel. - mondta az egyik – Szent ég! Mire nem vetemednek az emberek. – sopánkodott a másik. Nem sűrűn történt semmi az árvaház környékén, így ezek a hírek gyorsan elterjedtek és szinte órákon belül már mindenki tudott a véres kő eredetéről és a halottról. Természetesen Abby-nek elég sok szerepe volt a hírek futótűz-szerű terjedésében. De hát miért is akarnának bármit eltitkolni előlük a nővérek? Azon az éjszakán nem csak Abigail, de mindenki megtanulta, hogy miért jobb, ha ilyen fiatalon még nem tudnak az effajta történésekről. Vérfagyasztó sikításoktól volt hangos minden szoba a gyilkosságot követő éjjel. Mindenkit rémálmok gyötörtek, voltak, akik látták a hullát a szobájukban feléjük közeledni, mások épp ellenkezőleg, a gyilkost látták kezében a kővel, újabb áldozatokat keresve. Kivéve Abigail, aki úgy aludt, mint a bunda, semmi sem zökkentette ki az álmából, ahol új barátra lelt.

Álmában ismét a víz alatti szobában volt, ám nem volt többé egyedül. Az egyik ketrecben meglátott egy furcsa alakot, aki, mintha hívogatta volna őt. Abby pedig közelebb suhant, meg sem kellett mozdítania testrészeit, siklott a víz alatt, mint egy szellem. A hatalmas kocka-börtönhöz érve látta, hogy van benne egy foglyul ejtett alak és tényleg hívogatta Abigailt, néma szavakat formálva a szájával és egyik hosszú kezével intve neki, hogy menjen közelebb. A lány így is tett, közelebb libbent és ekkor alig hallható suttogás ütötte meg a fülét. Az alak volt az, Abby tudta, hogy az ő hangját hallja.
- Ki vagy Kislány? – kérdezte a furcsa szerzet. – Mit keresel itt? –
- Abigail Simons vagyok Uram, örülök, hogy megismerhetem. – felelte Abby a legszebb és legmagasztosabb kiejtéssel, amit valaha is sikerült magából kipréselnie. – Ez az én álmom és ezért vagyok itt. - Ékes, vékony hangja betöltötte a termet és szinte beleremegett a levegő.
- Kérlek Abigail, ne olyan hangosan, a füleim elszoktak mindenféle hangtól, a szemem elszokott mindenféle látványtól és a hangom… a hangom elszokott a legcsekélyebb beszédtől is. – miközben beszélt, az alak úgy nézett ki, mint aki szörnyet készül halni ebben a pillanatban.
- Elnézést Uram. – suttogta Abby – Kérem, hívjon csak Abby-nek, csak a nővérek hívnak Abigailnek. -
- Köszönöm Abby. – mondta a rab – nos, ez nem egy álom Kislány, ez a valóság. Honnan érkeztél ide? - 
- A Westbrook Gyermekotthonban élek. Hogy érti, hogy ez nem egy álom? Tisztán emlékszem, hogy lefeküdtem aludni és a következő pillanatban itt voltam. Ez csak egy álom lehet, semmi más. -
- Á… A Westbrook, még emlékszem a gyermekotthon szeretetet és nyugalmat árasztó falaira. Ez is a Westbrook Abigail, csak ez egy teljesen másik része. Az intézmény nem csak a gyermekeknek szolgál otthonként, nekünk is. -
Ekkor a ketrec alsó oldalán megcsikordult valami és szép lassan elkezdett kinyílni egy ajtóhoz hasonlító három darab függőleges és három darab vízszintes acélrúdból álló rács.
- Már régóta várunk valakire, aki végre ránk talál Abby és most végre tudjuk, hogy van innen kiút, hiszen Te is be tudtál ide jönni, nem igaz? -
A lány most már nem csak suttogást hallott, az eddig rabnak látszó valami kinyúlt a ketrec csapóajtóján és megragadta cellája egyik és másik oldalát. Karjai groteszk méreteket öltöttek, a lény testének majdnem háromszorosára megnyúlva. Abigail halálra rémült a látványtól és bárhogy is próbálta magát felébreszteni, nem sikerült neki. A lény meglódult és egy szempillantás alatt a kalitkán kívül volt, egy kézzel a rideg fémet markolva, másikkal pedig Abby torka után kapva. Abigail nekiiramodott és kapálódzva, rugdosva próbált eltávolodni az őt becsapó alaktól, ám az sokkal gyorsabb volt nála, a lány után vetette magát és egy pár méter után el is érte őt. Hosszú karjait Abby köré fonta, szorosan magához ölelve a kislány, így csapódtak a szoba egyik falának.
- Igazán ínycsiklandó illatod van, – sziszegte a szörnyűség tűhegyes fogai között – Ingrid nem hazudott. Hogyan jöttél ide? MONDD EL TE KIS FÉREG! -
- Nem tudom! – sikított Abby – Ez csak egy álom, nem lehet a valóság, csak rosszat álmodom és Te nem is létezel! -
- Ó valóban?! – vigyorgott rá a szörny, Abby még sosem látott ettől visszataszítóbb vigyort a világon – Akkor ezt is biztosan csak álmodod… - Ebben a pillanatban foglyul ejtője egyik körmét végig futtatta Abby karján egy vastag karmolás nyomot hagyva hátra. Abby sikított a fájdalomtól és a sikítása hatására a szörny elengedte. Hangja olyan magas és vékony volt, hogy a rémség nem bírta elviselni, be kellett fogja a füleit. Amint a lány kifogyott a levegőből, a szörny egyik csőszerű karját felé lendítette és torkon ragadta őt.
- Még egy ilyen és kibelezlek, nem érdekel, hogy tudod-e a kiutat, értetted?! – Abby fuldokolni kezdett, alig kapott levegőt, kapálódzott és rugdosott, mire egyik pillanatról a másikra egy akkora pofont kapott, hogy a füle is csengett utána.

Abigail kinyitotta a szemét és vele szemben az egyik nővér állt, halálra rémülve a sokktól. Abby ismét a szobájukban volt, már sütött a nap és kintről lágy madárcsiripelés hallatszott. A nővér térdre borult mellé és magához ölelte.
- Ne haragudj Drágám, nem tudtam mit tehetnék, rugdostál és kapálództál… Semmi sem ébresztett fel, pedig azt hittük, hogy Te nem látsz majd rémeket. Csak egy álom volt Abigail, csak egy rossz álom. -

Abby átölelte a nővért és könnyei lassan folyni kezdtek pici, a pofontól vörösen izzó arcán. Épp becsukta volna a szemét, hogy átadja magát az ölelésnek és kisírja az éjszaka emlékeit magából, mikor meglátta a bal karján a hatalmas karmolás nyomot.