Fikciók

Unott, lusta és forró vasárnap volt, mikor váratlan, villámcsapás-szerű meglepetéssel sürgöny érkezett. Épp a házunk előtti verandán ültem, kávét kortyolgatva, kedvenc regényemet olvasgatva most századik alkalommal. A futár jól nevelt és jól öltözött, ahogy ez Kaennoniában elvárt. A kapun kívül megállt, kalapot emelt és bár a köztünk lévő elenyésző távolság miatt így is tökéletesen hallottam volna a mondandóját, megvárta, még intek neki, hogy jöjjön be az alacsony, réz színű kerti kapun.

Világ életemben Kaennonia volt számomra az otthonom. Távol tanultam és az országtól távol is indítottam el vállalkozásom, mindig arra gondoltam, hogy Kaennonia lesz, ahol élek és meghalok. Rosszul gondoltam és nem az élek résszel voltak gondok. Tehetős családom hatalmas villát építtetett az országban, mint minden itt élő család. Határainkon belül városok helyett majorok voltak, több kilométer hosszan terültek el a kaennoniai családok birtokai. Saját birtokunk északi tájain hatalmas ős-öreg fenyvesek terültek, míg déli régióinkon saját tengerpartunk volt, bár ezt kerültük mindig. Jól éltünk, semmire sem volt gondunk, ezt Apám és Anyám munkásságának köszönhettük. Hagyomány volt, hogy amint a családban egy gyermek betöltötte a tizennyolcadik életévét egy darab a telkünkből az övé lett. Ezen a helyen saját házat húztak fel számára, és ha kedve tartotta azonnal el is hagyhatta a szülői házat és saját életet indíthatott. Egy megkötés volt csak, amint elhagyja a szüleink által teremtett otthont, nem számíthatott semmilyen támogatásra. Én nem tettem így.
Bár a házat megépítették és a szívemhez közel álló fenyvesekben élhettem volna, kihasználtam a szülői ház nyugalmának és támogatásának minden percét, egészen a legutolsó pillanatig. Összesen két éve hagytam el szüleim otthonát és költöztem át a saját rezidenciámba feleségemmel. Neki és nekem sem volt ellenemre a kiszolgálás, amit ott kaptunk, ezen felül Édesapám hatalmas segítséget nyújtott a saját vállalatom elindításában is. Így azt a döntést hoztam, hogy addig élek velük együtt, még nem sikerül visszaforgatnom a cégalapításra kapott kölcsön kétszeresét. Mint már említettem ez két éve sikerült, így a negyvenedik születésnapomhoz közelegve, megköszöntem minden segítséget, támogatást és helyreigazítást, amit ez idáig kaptam és kedvesemmel együtt át költöztünk a fenyves szélén álló ingatlanba, innen nyugodtan vezethettem a röphajó vállalatot is és a teljes nyugalmat is átélhettem a környezetünknek köszönhetően.
Egészen azon bizonyos tespedt vasárnapig, amikor is a futár meghozta a sürgönyt.
 - Üdvözletem Uram. Khenon Ulzhugot keresem, sürgönyt hoztam a részére.
 - Üdv. Én volnék Khenon Ulzhug.
A kételkedés parányi nyomát sem láttam a futár arcán, át nyújtotta számomra a borítékot, vigyázzba vágta magát, majd amilyen hirtelen jött, úgy tova is állt. A borítékon csak a nevem szerepelt Khenon Ulzhug és benne egy több tíz oldalas levél Khenon Iskhariak nagybátyámtól.

„ Drága Öcsém, Ulzhug!

Remélem el ér Hozzád levelem és soraimat olvasva felpezsdül a Te véred is a kaland iránt, mint már oly’ sokunknak a Khenon-házból. Daretoria földjéről írok Neked, a tengeren túlról…”

Ekkor tettem félre a levelet és folytattam helyette a regényt, hisz mindkét írás ugyan olyan fikció… Ahogyan a regényben szereplő, hatalmas erővel bíró ősi istenek sem léteztek soha, úgy a tengeren túlról sem érkezhet sürgöny a számomra. Ennek pedig egyetlen oka van. Világunkban a közlekedés csak szárazföldön, vagy az általam feltalált röphajókon történt, hiszen a tengereket gyilkos gázfelhők takarják a víz felszínén.