Csontig hatoló hidegre ébredek, vacogok, annyira fázom. Ösztönösen az ablakra nézek, természetesen nyitva felejtettem. Nem is én lennék, ha egyszer a büdös életben bezárnám az ablakot mielőtt elalszom. Odacsoszogok félálomban és behajtom az ablak szárnyát mély kattanás jelzi, hogy most már szigetel, és nem fogok halálra fagyni az éjszaka. A parketta recseg, ropog, nyikorog a talpaim alatt, miközben visszasomfordálok a kényelmes ágyamba. Úgy huppanok be ismét a hatalmas párnák közé, mintha még csak most értem volna haza és a végkimerültség határát súrolnám. Könnyen jön az álom.
Vöröses villanások, fények kúsznak a szemeim előtt, miközben szép lassan megjelennek előttem szülővárosom utcái. Sötétvörös vér folyik a lábamnál és a kezemben pisztoly van. Egy ismerős arc bukkan elő az egyik sarkon, vér csöpög az álláról és az egyik kezéről is. A másik kezével áldozatát húzza maga mögött a földön. Legalább is ami megmaradt belőle, rongyosra tépett felsőtest és egy pár láb, se feje se karja a testnek. Célra tartom a fegyverem és elsütöm…
Ebben a pillanatban riadok fel álmomból, rémálomnak is lehetne nevezni, de már annyiszor éltem át újra és újra az előző jelenetet, hogy szinte semmilyen hatással nincs rám. Kihúzódom az ágy szélére és felülök, magamra húzok egy takarót és kimegyek a konyhába. Előkészítek egy csészét és megnyomom a kávéfőző gombját, egy pár másodperc és hallom is, hogy kezd forrni a víz, de ekkor már a WC előtt állok és… A reggeli brunyálásnál nem sok jobb érzés van a világon, kéz- és arcmosás, a tükörben konstatálom, hogy továbbra is szívdöglesztő, de ronda vagyok. Már érzem is a kávé életmentő illatát. Kitöltök egy csészényit és ízesítem, belépek a hálóba és végignézek a szobán. Ruhák mindenfelé, a fegyverem a tokjában a földön hever, mellette a tőr és a kis mindenes táskám. Nagy nehezen ráveszem magam és összekaparom a szétszórt holmikat. Friss inget, nadrágot veszek elő és felöltözöm, minden a helyén, kezdődhet a nap.
Tél van, mínuszok repkednek, és nem segít a helyzetemen a bőrkabátom sem. Régi, ütött kopott kabát, rengeteg kalandot túlélt már velem, de nem az erőssége a hőszigetelés. Szeretem a telet, ilyenkor nyugodtan járkálhatok az utcákon, nem kell tartanom semmitől. Betérek a helyi fogadóba, jól ismernek, hiszen már 4 éve lakom a városban és egy kezemen meg tudom számolni, hogy azóta, hányszor nem reggeliztem itt. Elfoglalom a szokásos helyem, közel az ablakhoz és a pulthoz, így szinte mindent hallok, a viharfoki emberek pletykásak, Nagyon. A „ház ura” Sinebit, egy majd két és fél méter magas hegy, tiszta izom és sörhas a fószer, egyben biztos vagyok, nem kapnék tőle egy nagy pofont. Mosollyal az arcán üdvözöl, mint minden reggel. - Jó reggelt Fakó! -
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.