Szenvedők

Egy pár nap múlva már ki is engednek minket a rendőrségről. Szerencsére mindenkinek sikerült tisztáznia magát és bebizonyítanunk, hogy semmi közünk a gyilkossághoz. A Szenvedők legtöbbjét szinte megsemmisítette, hogy az első találkozásunk alkalmával már is kézzelfogható bemutatkozást ejtett meg számunkra az Elsőszülött. Köszönés nélkül szétszéledünk és örülünk, hogy végre vége ennek a találkozónak. Matheus-al ismét együtt utazunk, de az egész út alatt csak általános dolgokról beszélgetünk, ha egymáshoz szólunk egyáltalán. Budapestre érve elköszönünk egymástól és megkérem, hogy nagyon vigyázzon magára. – Te is drága Barátom! – mondja és egy erős kézszorítással elválnak az útjaink. Mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy még találkozni fogunk. Ha máshol nem is a pokol bugyraiban bizonyára.

A buszon és a metrón szinte végig félálomban ülök. A megszokott környezet megszokott szorongással jár. A lépcsőházajtó előtt a kulcsaimért matatok, és csak imádkozom, hogy nem hagytam el őket sehol. Nagyon nehezen végre megtalálom őket az utazó táskám mélyén. Már csak egy pár lépcsőfok, már csak egy pár perc és otthon leszek, gondolatban már a fürdőkádban alszom. A kulcsom lassan becsusszan a zárba és elfordítom, katt… katt… ez a valaha volt legmegnyugtatóbb két kis kattanás, amit valaha is hallottam. Ám a nyugalom eddig tartott. Az ajtót kinyitva valami embertelen bűz csapja meg az orrom.
Mintha azóta rothadna valami a lakásban, hogy elmentem. Mint egy döglött állat, ami már napok óta a forró nyári napon oszladozik, legyek lengik körül és férgek lakmároznak a lassan folyóssá váló húsából. Felkavarodik a gyomrom és még csak be sem tudok lépni a saját lakásomba. Csattogást hallok a konyhából. A kőpadlón talpak csattogása hallatszik, a furcsa csak az, hogy mintha egyszerre 3 pár láb hangjait hallanám. A lépcsőházi lámpa elalszik, újra felkapcsolom, egyszerűen nem merek belépni a lakásba, ekkor a nyitott konyhaajtó alján megjelenni egy torz arc. Nem igazán férfi, de nem is nő… Haja nincs és a bőre teljesen ráült a csontjaira. Megmozdul és ismét hallani a tapicskolását. Hirtelen meglendül felém és ekkor látom, hogy az Ő talpait hallottam. Három pár karja van a teste két oldalán és minden kar egy lábujjak nélküli lábfejben végződik. Szinte rohan felém a lakás másik végéből és előttem pár méterrel megdermed. A lépcsőházi lámpa fényét nézi maga előtt a földön. Nem mer közelebb jönni a fénybe. Rám néz és pontosan tudom, hogy mire gondol… csak várj, mindjárt elalszik a lámpa és akkor SZÉTTÉPLEK! Ebben a pillanatban a vékony üvegbúra mögött megbúvó izzó ki is alszik sötétséget szabadítva az egész házra.

A teremtmény rám veti magát, én pedig egy másodperc alatt félreugrok előle. Hatalmas puffanással esik a lépcsőházi korlátnak. Szemét vigyorral az arcomon nézek a groteszk, földön fekvő valamire. Felpattan, és ekkor veszi észre, hogy a kezem a lámpakapcsolón pihen, megnyomom és az áruló izzó világossággal tölti meg a lépcsőház minden zugát. A lény felsikít, ekkor az egyik szomszédom nyit ajtót és szörnyülködve néz a teremtményre, ami olvadásnak indul a fényben. – Mi a fene?! – sikolt fel az idős asszony… - Tessék bezárni az ajtót - kiáltom oda, mikor megdermed a levegő. Megáll az idő, a szörny nem visít és meg sem mozdul, a szomszéd néni ugyan olyan mozdulatlan csak én tudok mozogni. Elveszem a kezem a kapcsolóról és az lenyomott állásban marad. Az idő tényleg megállt, egyáltalán nem értem mi történik. Nevetés hallatszik az idős hölgy háta mögül, ismerős hang, amitől végigfut a jeges rémület egész testemen. Az Elsőszülött tűnik elő a lakás sötétjéből átfogva a nő nyakát. – Ugyan már Marco… Tényleg úgy gondolta, hogy lesz innentől nyugodt napja? – Feltépi a nő torkát és gégéjét felém dobja. Amint elengedi a húscafatot, az megáll a levegőben, látni benne az ereket. Visszalép a sötétbe és elszabadul a pokol.