Viharkorbács már messziről hívogat, szinte a második otthonom, kellemes színeket, hangokat és illatokat áraszt. Eszembe jutnak gyerekkorom itt öltött évei, mikor apám elkezdett felkészíteni a vadászatra. A környék erdeit és lakóit úgy ismerem, mint saját, repedezett tenyereimet. Nem sok hely van ebben a nyomorúságos világban, ami annyira közel áll a szívemhez, mint Viharkorbács megrogyott épülete. Vastag és nehéz faajtó nyílik az utcáról a fogadó előterébe, ahol a recepció és egyben bárpult álldogál fényesre törölve. A pult mögött apám régi jó barátja Sinebin áll, hatalmas mosollyal az arcán. Mordecai! -köszönt hangosan- Istenemre mondom, Te egy perccel sem vagy öregebb, mint 3 éve! Leveszem bőrkesztyűm és baráti kézfogásra nyújtom kezem, mire ez a hatalmas, tagbaszakadt ember a bárpulton keresztül magához ölel. Gerincem recseg, ropog, és nem tudom hová tenni ezt a meleg fogadtatást. A helyiek már évek óta rá akarják venni Sinebint, hogy ne adjon nekem szállást, mert bajt hozok a városra. Emiatt rengeteg vitánk volt Sinebinnel, és neki a városiakkal is. Nem volt felhőtlen a viszonyunk és ezért még meglepőbb számomra ölelése.
- A szokásos szobád már előkészítettem kölyök. Biztosan kimerültél az úton, egy korsó meggysört vagy valami erősebbet?
- Kösz Vénember, de csak egy rövid időre maradok, új megbízásom van Mandaroniban.
- Vigyázz, hogy kit nevezel vénembernek Taknyos! Még mindig ki tudnám tépni a karjaidat, ha kedvem tartaná… Hallottam hírét az emberevő szörnyetegnek. Mégis mi lehet ez? Vérfarkas, vagy csak egy nagyra nőtt medve?
- Nem tudom pontosan, van egy érzésem, hogy a helyiek felfújják az ügyet, de tudod, hogy megy ez. Pénz, pénz… Köszönöm, hogy előkészítetted a szobát, azt hiszem el is foglalom az ágyamat egy pár órára.
- Szóljak, ha kész a vacsora, vagy inkább húzod a lóbőrt Kölyök?
- Csomagoljatok nekem egy adaggal az útra. Hajnalban indulok is tovább.
A szobám az első emeleten található. Egy kis lyuk az egész, de az ablaka pont az erdőre néz. Mivel szinte ezen a környéken nőttem fel, ez az erdő megnyugtat. Az ajtóhoz érve a gyűrűmben lévő kő vörösen izzani kezd. Ez varázslatra figyelmeztet. Óvatosan kinyitom szobám korhadó ajtaját és belépek. Minden csendes és nyugodt. Lámpát gyújtok, és úgy döntök, hogy veszek egy fürdőt. Idejét sem tudom mikor voltam fürdőkád közelében utoljára. A fürdőszobába lépve egy fojtólidérc támad rám. Elugrom előle, mire az a hátam mögött lévő falnak csapódik. Rám emeli tekintetét és felveszi szellem formáját. A táskámért kapok és kirántom belőle a tőröm. Lenézek a kezemre és ekkor hasít belém a felismerés, ezzel most sokra nem megyek.
El sem hiszem, hogy az érzékeim megcsaltak, hogyhogy nem láttam előre a lidérc támadását. Szem elől tévesztem és ez az egyik legnagyobb hiba, amit csak elkövethetek. A lidérc nyakam köré fonja hosszú, hideg ujjait és egy másodperc alatt előttem áll teljes valójában. Olyan erősen szorítja nyakam, hogy szinte azonnal érzem, hogy elhagyja a testemet az élet. Dulakodni kezdünk és utolsó erőmmel a földre sodrom a táskám. A földön szétszóródik teljes felszerelésem és a lábam mellé gurul egy csapda bomba. Ez az! Ezzel talán némi esélyem lehet a megmenekülésre. A tőrt kiejtve kezemből szétrobbantom a csapdabombát, ami a lidérc valós és asztrál testét is rabul ejti. Szentelt víz és lefejezés, csak ezzel győzhetem le végleg a lidércet. Levegő után kapkodva túrom fel a holmik közül a kék kis üvegcsét, ami tele van szentelt vízzel. Még fel sem állok a földről, hozzá vágom a szörnyhöz az üvegcsét, ami szétrobban és gőzölgő lyukakat hagy maga mögött a lidérc testén. Kardommal a kezemben lépek mellé és egyetlen suhintással elválasztom a fejét a testétől. Sziszegő hangon rivall rám, - Én csak az első bérenc voltam! –
Ekkor sikítást hallok az alsó szintről, azonnal magamhoz veszem a pisztolyom és a kardom, és rohanok le, hogy megnézzem mi történt. A főbejárat helyén hatalmas lyuk tátong és kinézve Sinebin ruháit látom az utca kövezetén. A velünk szemben álló épület falán egy hatalmas szőrös lény mászik felfelé. Célba veszem, de mire meglőhetném, a tetőn eltűnik a szemem elől. Ekkor értem csak meg, aki fogadott, és aki olyan kedvesen a szobám felé tessékelt, egy alakváltó volt.
A bejegyzés trackback címe: