Viharkorbács már messziről hívogat, szinte a második otthonom, kellemes színeket, hangokat és illatokat áraszt. Eszembe jutnak gyerekkorom itt öltött évei, mikor apám elkezdett felkészíteni a vadászatra. A környék erdeit és lakóit úgy ismerem, mint saját, repedezett tenyereimet. Nem sok hely van ebben a nyomorúságos világban, ami annyira közel áll a szívemhez, mint Viharkorbács megrogyott épülete. Vastag és nehéz faajtó nyílik az utcáról a fogadó előterébe, ahol a recepció és egyben bárpult álldogál fényesre törölve. A pult mögött apám régi jó barátja Sinebin áll, hatalmas mosollyal az arcán. Mordecai!  -köszönt hangosan- Istenemre mondom, Te egy perccel sem vagy öregebb, mint 3 éve! Leveszem bőrkesztyűm és baráti kézfogásra nyújtom kezem, mire ez a hatalmas, tagbaszakadt ember a bárpulton keresztül magához ölel. Gerincem recseg, ropog, és nem tudom hová tenni ezt a meleg fogadtatást. A helyiek már évek óta rá akarják venni Sinebint, hogy ne adjon nekem szállást, mert bajt hozok a városra. Emiatt rengeteg vitánk volt Sinebinnel, és neki a városiakkal is. Nem volt felhőtlen a viszonyunk és ezért még meglepőbb számomra ölelése.

- A szokásos szobád már előkészítettem kölyök. Biztosan kimerültél az úton, egy korsó meggysört vagy valami erősebbet?
- Kösz Vénember, de csak egy rövid időre maradok, új megbízásom van Mandaroniban.
- Vigyázz, hogy kit nevezel vénembernek Taknyos! Még mindig ki tudnám tépni a karjaidat, ha kedvem tartaná… Hallottam hírét az emberevő szörnyetegnek. Mégis mi lehet ez? Vérfarkas, vagy csak egy nagyra nőtt medve?
- Nem tudom pontosan, van egy érzésem, hogy a helyiek felfújják az ügyet, de tudod, hogy megy ez. Pénz, pénz… Köszönöm, hogy előkészítetted a szobát, azt hiszem el is foglalom az ágyamat egy pár órára.
- Szóljak, ha kész a vacsora, vagy inkább húzod a lóbőrt Kölyök?
- Csomagoljatok nekem egy adaggal az útra. Hajnalban indulok is tovább.

A szobám az első emeleten található. Egy kis lyuk az egész, de az ablaka pont az erdőre néz. Mivel szinte ezen a környéken nőttem fel, ez az erdő megnyugtat. Az ajtóhoz érve a gyűrűmben lévő kő vörösen izzani kezd. Ez varázslatra figyelmeztet. Óvatosan kinyitom szobám korhadó ajtaját és belépek. Minden csendes és nyugodt. Lámpát gyújtok, és úgy döntök, hogy veszek egy fürdőt. Idejét sem tudom mikor voltam fürdőkád közelében utoljára. A fürdőszobába lépve egy fojtólidérc támad rám. Elugrom előle, mire az a hátam mögött lévő falnak csapódik. Rám emeli tekintetét és felveszi szellem formáját. A táskámért kapok és kirántom belőle a tőröm. Lenézek a kezemre és ekkor hasít belém a felismerés, ezzel most sokra nem megyek.

El sem hiszem, hogy az érzékeim megcsaltak, hogyhogy nem láttam előre a lidérc támadását. Szem elől tévesztem és ez az egyik legnagyobb hiba, amit csak elkövethetek. A lidérc nyakam köré fonja hosszú, hideg ujjait és egy másodperc alatt előttem áll teljes valójában. Olyan erősen szorítja nyakam, hogy szinte azonnal érzem, hogy elhagyja a testemet az élet. Dulakodni kezdünk és utolsó erőmmel a földre sodrom a táskám. A földön szétszóródik teljes felszerelésem és a lábam mellé gurul egy csapda bomba. Ez az! Ezzel talán némi esélyem lehet a megmenekülésre. A tőrt kiejtve kezemből szétrobbantom a csapdabombát, ami a lidérc valós és asztrál testét is rabul ejti. Szentelt víz és lefejezés, csak ezzel győzhetem le végleg a lidércet. Levegő után kapkodva túrom fel a holmik közül a kék kis üvegcsét, ami tele van szentelt vízzel. Még fel sem állok a földről, hozzá vágom a szörnyhöz az üvegcsét, ami szétrobban és gőzölgő lyukakat hagy maga mögött a lidérc testén. Kardommal a kezemben lépek mellé és egyetlen suhintással elválasztom a fejét a testétől. Sziszegő hangon rivall rám, - Én csak az első bérenc voltam! –

Ekkor sikítást hallok az alsó szintről, azonnal magamhoz veszem a pisztolyom és a kardom, és rohanok le, hogy megnézzem mi történt. A főbejárat helyén hatalmas lyuk tátong és kinézve Sinebin ruháit látom az utca kövezetén. A velünk szemben álló épület falán egy hatalmas szőrös lény mászik felfelé. Célba veszem, de mire meglőhetném, a tetőn eltűnik a szemem elől. Ekkor értem csak meg, aki fogadott, és aki olyan kedvesen a szobám felé tessékelt, egy alakváltó volt.

A szörny üvöltését már kilométerekről hallani lehetett. A friss tavaszi szél vér és rohadó hús szagát hozta magával. Közeledtünk a barlanghoz. Az erdő hemzsegett a lidércektől, ezek voltak az egyik legmocskosabb teremtmények, amikkel valaha is dolgom volt. Kicsiny fényként táncoltak az erdőkben éjszaka, az eltévedt emberek jóakarót láttak bennük, segítséget és minden egyes alkalommal besétáltak a csapdájukba. Ebben a pillanatban egy rikoltó kísértet észrevette az egyik társunk. A rikoltó irányításával húsz, vagy harminc lidérc támadt nekünk és én csak arra tudtam gondolni, hogy ezért vadászok egyedül.

A boszorkány megölése hatalmas port kavart, ismert lettem, keresni kezdtek az emberek. Egyre több megbízásom volt, igaz kisebb ügyek, kevesebb pénzért, de az is valami. A sötét középkor szülte a szakmám, amikor a fenevadak úgy döntöttek fejetlen vérengzésnek erednek és az addigi, bujkáló, csak létfenntartásért gyilkolást felváltják a félelemkeltéssel és hasztalan vérontással. Mágusok, fejvadászok, lovagok és nemesek fogtak össze és megalapították a Fehér Láng társaságát. Életüket és vérüket áldozták, hogy az emberek ismét békében élhessenek, egymástól tanultak és mindig szívesen várták soraikba az ifjú „féregirtókat”. Ezt a gúnynevet a hitetlen, semmirekellő csürhe aggatta a Láng tagjaira. Egy idő után megbékéltünk és rájöttünk, hogy voltaképpen igazuk van. Férgektől szabadítjuk meg a városokat, országokat. Már két napja úton voltunk és alig vártam, hogy végre megérkezzek Viharfokra. Mióta a légi közlekedést ellehetetlenítik a szinte folyamatos elektromos viharok az emberiségnek le kellett mondania a repülés képességéről. A leggyorsabb módja az utazásnak napjainkban a vonat, minden országot összekötnek és behálóznak a vasút hálózatok. A vonaton is próbáltam figyelmesen hallgatni a körülöttem utazók beszélgetését. Egy alakváltóról szóló pletyka indított az utamra, valahogy úgy éreztem, több áll a háttérben, mintsem holmi szóbeszéd. Viharfoki pihenőm szinte megváltás volt, kicsiny, álmos városka volt, de nem szűkölködött, egy volt azok közül a települések közül, amelyek jól jártak a vasút felvirágzásával. Forgalmas csomópont lett és így a megszálló turisták és üzletemberek pénzéből a városka is kikupálódott. Nem először járok Viharfokon, ismernek már, mint a rossz pénzt és tudják, hogy ha erre járok valami nincs rendben. A vonatról leszállva azonnal a törzshelyem felé veszem az irányt, táskámat a vállamra dobom és elindulok a város legtalálóbb nevű fogadója a Viharkorbács felé.

2015. 07.14.

A legfontosabb, Minden Ember Manipulálható!! Még az is aki, azt állítja, magáról, hogy semmilyen körülmények között nem lehet megvezetni. DE meglehet, csak tudni kell, hogyan tegyük. Legyen is az irányelvünk ez M.E.M.! Valószínű, hogy mire a mondandóm végére érek. Azt sem fogják elhinni, hogy köszönök, de ez így van rendjén.

Az egész történet egy borongós novemberi napon kezdődött. Akkor ismertem meg ezt a nyakkendős jól öltözött férfit, nevezzük csak „Valakinek” egyelőre. Nos a „Valaki” ráébresztett hosszas beszélgetés után hogy az ember jóindulatból és szívességből nem tehet semmit. Ha valamit úgy cselekszünk, hogy nem várunk cserébe semmit, csak az időnket pocsékoljuk, pedig az IDŐ PÉNZ! Főleg a mi szakmánkban. Per pillanat személyi tanácsadó a munkám, de…sok mindennel foglalkoztam már. „Valaki” buzdított a legelső változásra is, pedig még nem is ismertük egymást. Legelső állásom egy építőiparban volt, mint fizikai munkás, én akartam úgy, fiatal voltam és tapasztalatot akartam a kemény kétkezi munkából. Tetszett, de kedves mentorom szavaival élve „Nem mindegy, hogy az ember dolgozik, vagy dolgoztat” én pedig, dolgoztatni akartam. Mindennél jobban vonzott a hatalom, az irányítás és a felső tízezer élete. Nem volt egy rossz gyerekkorom, mielőtt bárki erre vetne. Nem szűkölködtünk, nem voltak nagy anyagi problémáink, sem széthullott, csonka család. Semmi ilyesmi! Elkezdtem tanulni, bár későn, de szerencsém volt, hiszen egyetemre mehettem nyelvvizsgáim lettek és diplomám, de mégis elkerült a siker. Évekig…közben marketing és média cégek foglalkoztattak., grafikai és fotós munkáim voltak, eladtam magam húsz-harminc helyre bármilyen előképzettség nélkül. Relatíve semmi közöm nem volt a munkához. Teljesen más végzettségem van. Az internet olyan, mint egy nagy szabad egyetem, bármit megtanulhatunk se perc alatt. Még mindig nem ismertem „Valakit” pedig szinte mindent az ő akaratából követtem el. Ez akkor derült ki számomra is, amikor előjött az az ominózus novemberi nap.

Akkoriban egy média cégnél dolgoztam, mint koordinátor, és este egy pohár sör mellett elmélkedtem a kedvenc báromban. Ekkor jelent meg Ő, „Valaki”. Frissen borotvált, jól öltözött és penge modorú volt, mint mindig, mellém ült a bárpulthoz. –Nincs is jobb, mint a nap végén lazítani ugye?  – Kezdte a beszélgetést. Semmi kedvem nem volt leállni bárkivel is társalogni…de nem lehettem bunkó. – Az embernek valamikor ki kell engednie a gőzt… - válaszoltam tetettet kedéllyel és mosollyal. – Elnézést, ha megzavartam, már itt sem vagyok – szedte a holmiját „Valaki”.  –Dehogy, ugyan… Én kérek elnézést, nem akartam megbántani, maradjon csak.-
Visszaült és beszélgetni kezdtünk, jól menő üzletember volt kiterjedt ismeretséggel, mégis ebben a bárban látta a lehetőséget azon az estén. Jól tette! Körülbelül egy órán át beszélgettünk, míg végül elköszönt, mielőtt elment egyeztettünk egy sörözést másnapra is. Érdekes mondanivalója volt és egyetértettem vele, hiányolta az igazi hamisítatlan jó modort az emberekből és a FÉRFIAKBÓL még inkább. Bemutatkozott a találkozásunk pillanatában, ám a név memóriám a 0-val egyenlő. Csoda, hogy a rokonaim nevét tudom. „Valaki” szinte a mindennapjaim részévé vált, egyre többet beszélgettünk, egyre mélyebb témákról és nem meglepő módon egyezett a véleményünk. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy „Valaki” úgy magyaráz nekem, mintha ismét az egyetemen lennénk és ő tanítana. Viselkedni, a gesztusokkal, mozdulatokkal konkrét érzelmeket kifejezni és nem utolsó sorban trükközni.

Emlékeznek még az irányelvünkre?? M.E.M.? Ez volt az első lecke, amit „Valaki” a fejembe vert, nincs ember, akit ne vezethetnénk az orránál fogva. Annyira tetszett a koncepció, hogy úgy éreztem ki kell próbálnom a főnökömön. Köztudottan dörzsölt ember volt, csak az érdekelte, hogy minden az ő szájíze szerint történjen. A sztori zanzásítva….kirúgott… Tapasztalatlan voltam és szinte a második mondatom után lebuktam. Igen szorosan csatlakozik a M.E.M, a hazugsághoz. Kisebb-nagyobb hazugságra szükség van, hogy az ember profi legyen. Saját hibáinkból tanulunk, nos én megtanultam egy életre. Munkanélküli voltam és hirtelen nem találtam a helyem a világban. „Valaki” nem hagyott hanyatlani, maga mellé vett asszisztensnek, hogy az ügyes bajos dolgait intézzem. De legalább dolgoztam. Egy hajnalban „Valaki” hívása ébresztett, ködösen fogalmazott és hat órára a reptérre rendelt. Furcsa volt, mert általában nem kezdtük a napot tíz óra előtt, de a főnök parancsa az első. Nem volt véletlen a korai találkozó, „Valaki” kedves barátja Barikád várt minket a reptéren.

„Valaki” magángépén utaztunk, hogy délután már Afganisztánban vegyük át a felszerelésünk, és megkapjuk az elengedhetetlen kiképzésünket. Harcolni vitt magával. – Az ember akkor értékeli az életét igazán, ha bármikor elvehetik azt tőle! – ezt ordította a fülembe a lőtéren. – Ma még éles bevetésre is bemegyünk, a magánhadseregemmel.-  Én már ekkor fostam, mint egy galamb. Ismét zöldfülű voltam, három helyen meglőttek aznap, de egy sem volt halálos seb. Viszont elkezdtem imádni az életem. Hazatérve úgy dolgoztam, mint még soha előtte, 110% erőbedobással és ez tetszett „Valakinek”.

Minden cselekedete, mondata, azt a célt szolgálta, hogy én jobb legyek. Percről-percre egyre csak tanultam tőle. – Az egyik legfontosabb dolog, – mondta mindig, - hogy hidd el amit mondasz.  Ha te nem hiszed el, más sem fogja; ha elhiszed, már a magabiztosságod elad. - Ezt az ominózus mondatot ismételte egy esti találkozásunk során is.  – Látod azt az ürgét az utca másik oldalán? Öltöny, nyakkendő és telefonál, feldúlt, ilyenkor már nem munka lehet, tuti biztos, hogy magánélet. – mondta. – Gyere, próbáljuk ki, hogy mit tanultál….. – átsiettünk a túloldalra, természetesen dudaszó és ordítozás kíséretében. Közelebb érve hallottuk, hogy a fickó vitatkozik, sőt veszekedett. Megálltunk egy közeli kirakatnál, hogy halljuk a beszélgetést. – TE nem érted….igyekeznék haza vacsorára, a főnököm a nyakamon és TE egész nap zaklatsz…. – „Valaki” rám nézett. – Itt a te időd, párkapcsolati tanácsadó vagy, add meg a számom és egy időpontot 12:00 és 14:00 között. Használj egy nevet, de ne felejtsd el! – A férfi idegesen kinyomta a beszélgetést, amikor odaléptem hozzá. – Mit akar? – förmedt rám. –Jó estét uram, elnézést, de a kollégámmal akaratlanul is hallottuk a beszélgetést, Martin King vagyok, tanácsadó….- Hagyjon engem békén jó ember. – vágott közbe. - *Khm*… a telefonszámom a címem és egy időpont szerepel a papíron, várjuk holnap. – ezzel ott is hagytam.
A férfi értetlenül pislogott és ebben a pillanatban újra megszólalt a telefonja. Láttam, hogy zsebre teszi a papírt és folytatja nemrég félbeszakadt veszekedést. – Szép volt. – mosolygott „Valaki”- felkeltetted a kíváncsiságát, nem dobta el a papírt. Ha nem jön el holnap az már fél siker. – És mi van, ha eljön? – kérdeztem –

Egyedül vagyok a lakásban, ezért be is kulcsolom inkább az ajtót, nem akarok váratlan vendégeket. Túl hosszú volt az éjszaka és a lakótársam sincs sehol, általában ő ébreszt, de ma semmi. Kiabálást hallok a lépcsőházból, gondolom, megint a szomszéd balhézik, de csak nem hagyják abba. Odalépek az ajtóhoz és kinézek a kémlelő lyukon.

A szomszéd lakás ajtaja nyitva, belülről langyos lámpafény világít a lépcsőházba, más fényforrás nincs és reggel hat órakor még nincs elég világos télen ahhoz, hogy lásson bármit az ember. A szomszédunkban lakó férfi testének körvonala takarja el a háta mögül kiszűrődő meleg, otthonos fényt. A szintünkön található lakásokat nem folyosó, hanem egy nagy közös tér köti össze. Hideg kövezetén mezítláb áll a férfi 5-6 év körüli kisfia, nekem háttal. Attól függetlenül, hogy nem látom az arcát, tudom, hogy valami nincs rendben. A kisfiú eltűnt, két héttel ezelőtt. A kedves szomszédunk minket gyanúsított és még a rendőrségen is jártunk az ügyben. Valamiféle szertartást emlegettek és, hogy bűnhődni fogunk. Ez nekem érthetetlen volt, viszont a lakótársamról senki sem hinné el, hogy normális ember.
Velem egy magas, vékony testalkatú srác, hosszú, fekete haja mindig úgy néz ki, mintha épp akkor lépett volna ki a zuhany alól, csapzott, az arcára és a vállára ül. Beköltözésünk óta nem sokat beszéltünk egymással. Általában a szobájában tanul vagy tudom is én mit csinál. Ugyan ezt mondtam a rendőröknek is, amikor kihallgattak. Nem érdekel, ameddig nem illegális dolgokat művel, azt csinál, amit akar.

Visszatérve a kisfiúra, így is látszik, hogy valami nincs rendben. Az apja hulla sápadt arccal nézi a gyermeket és hátrébb lép az ajtóból. Ekkor a lakásuk fénye vetül a kis ember testére. Az amúgy is rövid haja nincs sehol, a testét pedig keresztül szúrta valamilyen fém. A férfi hisztérikus kiáltással veti rá magát ágyéka gyümölcsére és kirántja belőle a LAKÓTÁRSAM kését. Akkorát lök saját fián, hogy az teljesen a lépcsősorig repül, ahol szétveri a fejét az egyik lépcső sarkán. Késsel a kezében az apuka őrült tekintettel méregeti az ajtónkat, majd tiszta erőből neki ront. Az ajtó szinte azonnal beszakad és én berepülök a lakásba az ütéstől. Az őrjöngő férfi bokámnál fogva rángat ki a lakásunkból a lépcsőházba. Magamhoz sem tértem még az ajtó betörése után, a kés hideg pengéje mélyen vág a torkomba, átvágja az inakat, izmokat és a meleg vöröslő vér átáztatja a ruháim, a férfi ruháit és az alattunk elterülő kövezetet. Utolsó gondolatom, hogy miért én… de már a gondolatot sem tudom befejezni, úgy érkezik értem a kaszás. Szemeim elnehezülnek és bezárulnak.

Ismét látok… ugyan azt, amit eddig is, csak valahogy másképp, mint egy külső szemlélő. Élettelen testem alattam hever, és én mintha lebegnék, fejem jó pár centire a testemtől oldalra bukva fekszik, a számból és orromból még mindig folyik a vér. Nem beszélve a nyakamról, ahonnan szinte zuhatagként ömlik az élet eszenciája. Furcsa neszek vonják el önsajnálatomról a figyelmem, a lakásunkból valamiféle ében fekete massza kúszik elő és magába temeti a testem és fejem. A férfi szinte azonnal szörnyet hal, amint meglátja a masszát. Ebben a pillanatban a fölöttünk és alattunk található emeletekről is megjelenik pár lakó és elszörnyülködnek a pokol eme Földi bugyrán.
Azonban, a fekete massza látványa mindenkit halállal kecsegtet. Körülbelül nyolc vagy tíz hulla fekszik az egész lépcsőfordulóban és a massza lassacskán felveszi a testem formáját. Percről-percre egyre szorosabban fonódik körém. A lakásunkból ismét egy élőlény bújt elő, egy fotel méretű pók, ami beásta magát a tetemek közé, hosszú, szőrös lábaival, mintha várt volna valamire. Az idő mintha megállna és a massza szép lassan elpárolog maga mögött hagyva engem és rengeteg kígyót. A kígyók mindenfelé tekeregnek és a pók lelkesen zabálja őket, egyiket a másik után, majd a testemre mászik.
Már nem én irányítom az izmaimat, nem az én tudatomra reagál az a szervezet. A fej ismét eggyé vált testtel, hirtelen bal karjával keresztül nyúl a pókon, tenyerében tartva annak szívét. Egy pár másodperc után Ez a valami, ami hajdanán én voltam felkel a földről és széles vigyorral néz szét maga körül. Majd rám néz, mintha tudná, hogy még látom ami történik, mintha tisztában lenne vele, hogy a lelkem nem lett az övé. Ahol régen a szemeim voltak most két éjsötét folt csücsül. Lassan besétál a lakásba és eltűnik a hajnali sötétségben.

Ebben a pillanatban hideg verítékben úszva ébredek ebből a rettenetes rémálomból és a fülemet megüti a szomszéd kisfiú keserves sikítása…

Sötét van és egyedül csak én tudom a megfejtését az előttem sorakozó rejtvényeknek. A többi társam feszülten hallgatózik, ők nem látják, hogy milyen veszélyeket rejt ez a korom-sötét, csapdákkal telezsúfolt szoba….

Kedves Olvasóm!

Elnézésed kérem az előző sorokért, beugratás volt. Viszont, ha ezt a posztomat is megnyitottad, úgy valószínűleg rendszeres olvasóim közé tartozol. Megragadnám az alkalmat, hogy ezt itt és most megköszönjem!

Köszönöm!

Amennyiben új vagy itt és azt sem tudod, hogy ki az, aki ennyit rizsázik és egyáltalán minek nyitottad meg ezt a bejegyzést, nos üdvözöllek egy igen furcsa, sötét, néha bizarr, néha nevetséges világban és jó böngészést kívánok. Sajnos most nem Hozzád szólok, ez a „kontakt” a visszatérő lelkeké.

Ti, mindannyian, Ti akik egy éve rendszeresen olvassátok az agymenéseim és visszajelzésekkel bombáztok, Ti vagyok az egész mozgató rúgója! Egy év alatt eljutottunk egy stabil olvasókör megteremtéséhez. Nektek köszönhetem, hogy egy novellám nyomtatásban is megjelent, Ti voltatok az elsők, akik minden fejlődést és mélypontot figyelemmel kísértetek. Eljött az idő, hogy bejelentsem, visszavonulok.

Na persze… Nem menekültök az őrültségeimtől. Folytatása következik a Szenvedőknek, Az Őrzőknek és Jöttamir városa is a pokol kapujában ténfereg. Ezen kívül készül pár rövid történet is és egy tőlem szokatlan hangvételű novella is napvilágot lát a héten.
Ez az első olyan poszt, ahol lehetőségetek van megírni a véleményetek, észrevételetek és kulturált formában társalogni.
Szájkaratét más Dojo-ban kéretik művelni! (Nem foglalkozom lápból szabadult, iszapszagú, nyúlós, göcsörtös, nyálkás, mindent elrondító és összepiszkító trollokkal. Az ő univerzumuk egyébként is a fantasy és nem a horror.)

Összegezve, hatalmas, élményekkel teli év volt ez számomra, az első szárnypróbálgatásoktól és más blogoktól kezdve, a buktatókon keresztül, teljesen elérni Hozzátok!

Köszönöm a támogatásotok és ígérem, igyekszem meghálálni!

Üdvözlettel,

Bocsi Gábor,

aka. Marco Leaves

Nos, Kezdi előadását Steamshock, tudom, hogy mindannyian megéltük már a vérfagyasztó látomások sokaságát, de a modern ember által is érthető nyelven most először fogják hallani a Hírvivő próféciáját. Kérek mindenkit, hogy hallgasson végig és a lehetőségekhez képest őrizzék meg nyugalmukat. Mindenki feszülten várja, hogy mi is a mondanivalója álmaink rémségének…

„Amég Ti emberek víg nemtörődömséggel élvezitek a bűnök bűneit, – kezdi olvasni jegyzeteit a Prof. – az Elsőszülött minden nappal erősebb lesz, édes kínotok nektárként nyeli féktelen gyomra. Eljő a vég és pusztulat, mikor az Elsőszülött királysága ismét fényesen tündököl, minden ember elpusztul és így válik eggyé múlt, jelen és jövő.”

 Steamshock keze remegve teszi a papírjait az asztalra és szinte alig hallhatóan megköszöni a figyelmünket. Az ereinkben megfagyott vérrel, hüledezve ülünk, mikor a hangszórókból egy kérdés hangzik el. Az egyik koreai társunk az. De Professzor, ha az álmainkban nem az Elsőszülött beszél hozzánk, akkor ki az? Professzor Steamshock szinte új erőre kapva válaszol a kérdésre. Kedves Yumi, köszönöm a kérdését, kutatásaimból kiderült, hogy az Elsőszülött már kétszer meglátogatta a bolygónkat. Az első alkalomról csak feltételezések születtek, ez a dinoszauruszokat kipusztító aszteroida, viszont a második alkalom előtt több embertársunk figyelmét is megpróbálta felkelteni egy Hírvivő. Álmainkban egy ilyen Hírvivő szól hozzánk. Elnézést kérek Professzor Úr, – vágok közbe – mi volt a második alkalom? A második világháború volt a második eljövetele Marco. Ekkor már elég erős volt, hogy néha teste öltsön, de leginkább egy bizonyos férfi testét használta magnetofonnak, hogy úgy fogalmazzak. Igen, jó a feltételezésük, AZ a bizonyos férfi volt az Elsőszülött bábúja.

A következő két óra azzal telik, hogy próbáljuk megfejteni a Hírvivő üzenetét, heves viták alakulnak, többen felvetik, hogy jeleznünk kéne valamely szervezet felé a tapasztalatainkat, ezt minden alkalommal leszavazzuk, hiszen biztosan elmegyógyintézetben landolna mindegyikőnk. Éjfél körül jár, mikor asztalt bontunk és megegyezünk, hogy jobb lesz ezt holnap, tiszta fejjel folytatni. Még beülök a hotel bárjába, hogy igyak valamit és csatlakozik hozzám a csoportunk legnagyobb koponyája és Luigi, aki Olaszországból érkezett a találkozóra. Az egész összejövetel alatt az angol a közös nyelvünk és így folyik minden beszélgetésünk. Egyébként mivel foglalkozik Marco? – kérdezi Luigi – Közép vezető vagyok egy nagyvállalatnál, - válaszolom – egy fogaskerék a sok közül. Ön miből él, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezek vissza – Én egy kis vállalkozásból keresem a kenyerem, matracokat árulok. Milyen ironikus, az emberek kényelmes alvását próbálom segíteni, holott hónapok óta alig alszom… - érkezik a válasz Luigi-tól – Fél kettő vagy kettő óra lehet, amikor a szobámba érek, kissé becsípett állapotban. Kinyitom az ajtót és belépek a szobába. Felkattintom a villanyt és amint megfordulok, megdermedek. A szobámban található fotelben egy feketén füstölgő alak ül, hosszú, fekete ruhában, ami bőrnek tűnik. Rám emeli a tekintetét és széles mosolyra húzódik a szája.

Üdvözlöm Marco! – szólal meg a teremtmény – Tudomásomra jutott, hogy meglátogatta Önt és pár társát testvéreim Hírvivője. Nos, mint azt Ön is érzékelheti, én kevésbé vagyok maradi és szeretem, ha az emberek értik is, hogy mit akarok mondani. A lény az anyanyelvemen beszél hozzám és ettől még inkább reszketni kezdek. Hagy mutatkozzam be – folytatja – én vagyok az Elsőszülött, örülök, hogy megismerhetem… Ezzel felém nyújtja hosszú ébenfekete karmokban végződő kezét. Hátrálnék, de mögöttem közvetlenül az ajtó van és nekiütközöm. Ó, nincs mitől félnie – villantja rám pengeéles agyarait – hiszen pontosan tudja, hogy ha azt akarnám, már rég nem élne. Bólintok, de egy hang sem képes elhagyni a szám. Bemutatkoznék, de nevetséges levegőért kapkodáson kívül semmire sem vagyok képes. Tudom, kérem, nem csigázza magát, Marco Leaves. Tudja, csak azt nem értem, hogy miért választották magukat testvéreim. Ilyen szedett-vedett bandát még sosem láttam. Viszont, örömömre fog szolgálni, kivégezni minden egyes tagját az Önök kis csoportosulásának. Sok sikert kívánok Önnek és a barátainak, meglátjuk, hogy mire mennek ész nélkül.

Ahogy elhagyja, az utolsó hang a száját füstté válik. Kiállhatatlanul erős ammónia szagot hagy maga után. Szinte gondolkodás nélkül kirontok a szobámból és ész nélkül nyomkodni kezdem a lift hívógombját. Ebben a másodpercben Matheus falfehér arccal jelenik meg mellettem Te is láttad? – kérdezi – Igen, azonnal le kell mennünk Steamshock-hoz! – válaszolom neki elcsukló hangon – A professzor emeletén is ugyan az az erős ammónia szag fogad minket, öklendezve takarjuk el az orrunkat és vesszük az irányt a kétszáz-tizenegyes szoba felé. Az ajtó feltépve és odabent több társunk áll. Mindenkinek megjelent az Elsőszülött. Matheus-al belépünk a szobába és ekkor Luigi ront ki a hálószoba ajtaján, végig okádva a háló előtti folyosót. Elfordulok, erre nincs felkészülve a gyomrom, de a kíváncsiság erősebb, odalépek a háló ajtajába és benézek. Minden csupa vér és a mennyezeten egy szerencsétlen szobalány van kifeszítve. A teste ketté szakítva, de a ruhája érintetlen, viszont a belső szervei így is lógnak a ruha alól. Nekem is felfordul a gyomrom és kirohanok a liftek elé. Hatalmas, mély levegőket veszek, szerencsémre már ammónia szag nincs legalább. A következő ember, aki kilép az ajtón egy másik sorstársunk Isabella, kórboncnok, így neki edzettebb idegei vannak, mint szegény Luigi-nak és nekem. Odalép hozzám, Marco, látta, hogy mi van vérrel a falra írva? – kérdezi megrökönyödve – Nem, nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy szétnézzek. – válaszolom még mindig a hányingerrel küzdve – Valaki azt az üzenetet hagyta nekünk, hogy „Sok sikert”. Ebben a pillanatban Isabella elsírja magát és belém nyilal a felismerés. Professzor Steamshock nincs sehol!

Ha Ti is tudtátok volna időben, ha mindenki felkészülhetett volna rá. Talán lett volna esélyünk, talán kevesebb halott lenne. De már késő. Ki gondolta volna, hogy minden, amit a világunkról tudunk, vagy tudni vélünk hülyeség? Az Ősrobbanás, vagy a Genezis, mind csak légből kapott kitaláció…
Két hónappal ezelőtt én is a boldog tudatlanság mindennapjait élveztem, munkám volt, álmaim, barátaim és lehetőségeim. Ekkor jött az első éjszaka, az első vérfagyasztó és kínzó rémálom. Egy torz gyermek feküdt az ágyam lábánál és sírdogált. Amint felé hajoltam, hogy megnézzem abba hagyta a sírást és felemelkedett a levegőbe. Arca nem volt, szemei helyén pedig két fehéren izzó gömb ült, egyszerre ezer hangon szólalt meg és olyan feldúlt volt, mint aki követel valamit. Számomra érthetetlen nyelven beszélt és kifelé mutatott az ablakomon. Szemeimmel követtem az ujja által parancsolt utat és ekkor borzalmas látvány tárult elém. Lángoló házak és holttestek, fejvesztve menekülő emberek, kiégett autók és hatalmas hasadékok a földön. Az álomnak mindig ugyan úgy lett vége, egy meteor csapódott a ház előtti parkolóba és az egyik ott parkoló autó berepült az ablakon.

Egy hónap telt el és minden éjszaka ugyan azt az álmot láttam, minden éjszaka ugyan abban az időben riadtam fel verejtéktől átitatott ágyamban. Mit jelenthet ez az álom? Könyvek hadát átkutattam, még egy kedves pszichiáter ismerősömmel is beszéltünk az ügyről, de megoldást ismét az internet jelentett. Felfedeztem, hogy nem én vagyok az egyetlen, nem csak én szenvedek. Emberek a világ minden tájáról beszámoltak a gyermekről és az általa mutatott rémségekről. Valakinek sikerült pár szót megjegyeznie a gyermek mondandójából is. Ezek az elsőszülött, királyság és édes szavak voltak, ősi nyelveken. Egy professzor is a beszélgetés tagja volt és neki sikerült a szöveget lefordítania, azt is megtudtuk, hogy a gyermek a sumér, macedón és ó-latin nyelvek keverékét beszéli. Így jutunk el a mai naphoz, sikeresen bejelöltük egy térképen minden szenvedő társunk lakhelyét és így három csomópontra tudtuk szűkíteni az egész bolygót. Találó módon a Szenvedők névre kereszteltük kicsiny társaságunk. Ezeken a csomópontokon találkozunk ma és személyesen, illetve a szokásos online módon vitatjuk meg a fejleményeket.

Ezelőtt sosem jártam még Marokkóban, gyönyörű város és sajnálom, hogy nincs elég időm kiélvezni szépségét. Matheus-al együtt utaztunk, ő egy osztrák származású férfi és úgy gondoltuk, ha már úgy is egy az irány, legalább egyikünknek sem kell unatkoznia a hosszú úton. Budapesten csatlakozott hozzám és így indultunk Marokkó felé. Mind a ketten szenvedünk még a rémálomtól. Felváltva alszunk és próbálunk újabb és újabb részleteket összeírni, hogy egy pontos képet tudjunk majd alkotni sorstársainkkal. Marokkó egyik legismertebb szállodáját választottuk a „konferenciánk” otthonának. A Riad Dar Ilham egy külön termében készítettek kicsiny csoportunknak lehetőséget az interneten keresztüli csevegéshez. Tényleg kevesen vagyunk, összesen ha tizenöt, tizennyolc ember lehet a teremben Matheus-al és velem együtt. Gyors bemutatkozás és üdvözlés után kiderül, hogy van itt egy hölgy Spanyolországból, egy idősebb úr Angliából, de jöttek Szaúd-Arábiából és Franciaországból is. A nevekkel mindig is hadilábon álltam, így meg sem próbálom ennyi ember nevét elsőre megjegyezni. Egy rövid beszélgetés, ki, hogy érzi magát, milyen volt az út, majd kávé és tea kerül az asztalokra és kezdetét veszi a konferencia.

 Prof. Steamshock ismét érdekes információkkal szolgál, sikerült kiderítenie, hogy az álmunkban magát Elsőszülöttnek nevező lény egy ősi istenség neve volt a K.e.-i népcsoportoknál. Úgy tartották, hogy az Elsőszülött száműzetésbe küldetett társai által a mi világunkba féktelen vérszomja és kegyetlensége miatt. Ez az istenség teremtett életet a bolygón, először csak azért, hogy kevésbé legyen magányos és kiélhesse a gyilkolás élvezetét. Később azért, hogy lássa, mi történik, ha két teremtménye találkozik. A feljegyzések szerint így született az emberiség és ezért dúltak háborúk mindig is a Földön. A Prof. másik fontos bejelenteni valója, hogy sikerült az Elsőszülött teljes mondanivalóját megfejtenie.

Lassan ébredek egy rekedtes motorhangra. Kinyitnám a szemeimet, de a nap sugarai elvakítanának. Szemhéjamon keresztül észreveszem, hogy egy árnyék kúszik be a nap és érzékeny szemeim közé. Kinézek az ablakon és meglátom, a komoran berregő motor gazdáját. Egy kereskedő léghajó lebeg komótosan a légi kikötő felé, hatalmas légtartálya takarja el a napot. A friss áru, kenyér, hús, zöldség és gyümölcs áradat már nyitás előtt a piacra vonzza a város lakóit. Ebben a városrészben nem jár a minden napi ellátmány. Körbenézek a szobámban, egyenruhám és fegyverem az ablak mellett álló ódon fotelen pihennek, a vacsorám maradéka egy tányéron a lábam mellett a földön. Egy üveg vörösbor várja, hogy végre kiürüljön, de már gusztusom sincs ránézni. Egy hete bontottam, amikor még volt kivel kedélyesen iszogatni. A bor émelyítő szaga megcsapja az orom, ezért kitárom az ablak szárnyát, kihajítom az üveget és hagyom, hogy átjárja a friss levegő a lakást.

Elég magasan élek ahhoz, hogy nekem már ne jusson az utca áporodott, gyomorforgató szagából. Kitántorgok a konyhába és a maradékot a kutyám tálkájába szórom. Nem ébredtem még fel igazán, de ez nem marad így sokáig. Hallom, ahogy a hálóból irdatlan sivítás mellett a rádióm életre kel és valaki a másik oldalról a nevemet ordibálja. Nincs túl sok időm, riasztást kapott a Gárda. Gyors arc és fogmosás, öltözés és indulás. Alig tizenegy óra lehet, de már így is közel harmincnégy fok van az utcán. A lépcsőházból kilépve megcsap a húgyszaggal keveredett rohadt zöldségek bűze. Ki tudja még, hogy milyen mocsokban gázolunk minden nap. Anno emlékszem, hogy macskakő borította a negyed utcáit, ez mára már tényleg csak emlék. Valamiféle barnás folyadék borítja minden utca, minden zugát. Palotaőr vagyok a Gárdánál, büszke vagyok, hogy tag lehetek és büszkén viselem az egyenruhát. Legalább is viseltem.

Az elmúlt hónapokban elfajultak a dolgok, felkelések és zavargások követték egymást Jöttamirben. Hatalmas város volt ez, de az emberek elkeseredettsége úgy burjánzott szinte házról házra, mint valami vírus. Palotaőri mivoltom nem jogosított fel, hogy a zavargásoknál védelmi szervként megjelenjek, nekem az elöljárók biztonságának megőrzése volt a dolgom. Keményen ledolgozott tizenkét évem alatt sikerült őrség vezetővé előlépnem. A város felső negyedében a magas rangú politikusok és média személyek között rengetegen pénzelték a felkelőket, érdekükben állt ledönteni a rendszert. Egy ideje én is hitetlenkedve nézem, hogy, hogyan fordul testvér, testvér ellen és, hogyan emészti fel az embereket az elkeseredett harc az életben maradásért.

Amint a palotához közelítek, látom, hogy a díszes pénznyelő társaság újabb üléshez készülődik, hogy ismét döntsenek olyanok sorsa felől, akiktől a mindennapi kenyeret ellopják. A palotaőrök tisztelegve engednek át a kapun és én azonnal az őrszoba felé veszem az irányt. Innen mindent látunk a kamerákkal ellátott palotában, így könnyen meg is találom a palota legmagasabb rangú emberét, a Házigazdát.

Kikapcsolom a kamera rendszer rögzítését és a parkolóba indulok, hogy elrejtsem a miniatűr pokolgépet a Házigazda gőzautójában. Tegnap este kaptam ezt a kis kütyüt Juno-tól, könnyebb dolga van az embernek egy küklopsszal, ha megvakítja. A mi zsíros, tespedő szörnyetegünknek pedig a Házigazda a szeme.

Hideg kezek érintésére térek magamhoz. A boszorkány végighúzza ujjait az arcomon és hirtelen a nyakam köré fonja őket. Olyan szorosan tartja a kezeiben a nyakamat, hogy ismét az ájulás kerülget. Vigyáz, nehogy megfojtson, és nehogy elájuljak. Minden pillanatát ki akarja élvezni a halálomnak és ez nekem most pont kapóra jön. Vérszomjas és dühös, az egész városon keresztül üldöztem és így nem tudott enni már három napja. Egyetlen lélek sem került feneketlen gyomrába.

Elcsigázott, éhes és én kéznél vagyok neki. Keresztül sétál a termen, miközben kezdi felvenni valódi alakját. A kedves középkorú hölgy végtagjai megnyúlnak, haja kihullik, hatalmas csavaros szarvakat növeszt a halántékán, alsó és felső ajka visszahúzódik és megjelennek tűhegyes fogai. Már csak egyik keze tart az élet és az örök álom küszöbén nyakamnál fogva. Amint végig vonszol a kőpadlón észre sem veszi, ahogy elhalad a kardom mellett. Óvatosan megragadom hűséges bajtársam és a mellkasomra fektetem, nem veszi észre, hogy fegyverem ismét nálam van. Elmormol valamiféle varázsigét, mire egy hatalmas kőoltár emelkedik ki a földből. Tele van véres húscafatokkal és emberi maradványokkal. Enyhül a szorítása és látom, hogy felém fog fordulni.

Jobb kezemet a homlokomhoz emelem, és a mutatóujjammal megérintem. Elhadarom az Ephinium áldás szavait és végighúzom a mutatóujjam katanám pengéjén. Fehér izzás tör elő a pengéből és lángolni kezd a kard, gyönyörű, hófehér lángok nyaldossák a levegőt körülötte. Suhintok egyet a fejem felett kardommal, a boszorkány nem számít rá, hogy ilyen virgonc vagyok és meglepettségében lecsapom a nyakam köré tekeredett karját. Iszonyú visítással térdre esik és sikoltozva, szitkozódva szórja az átkait. Táskám mélyéről előhúzok egy kis üvegcsét, amiben szentelt víz van és hozzávágom. Az üvegcse azonnal szerte robban, amint a bőréhez ér és a víz elkezdi lemarni a húsát és ízületeit. Szinte savat fröcsögve fetreng a földön, mikor közel lépek hozzá és a szemébe nézve elvigyorodok.

- Tudod, volt egy nap, amikor azt hittem elszöktél és nem kapom meg a fejedre kitűzött vérdíjat.

- Rohadj meg a pokolban Vadász! Legyen átkozott az összes felmenőd és minden rokonod minden gyermeke! Te pedig zokogva nézd végig saját véred elsorvadását!

Utolsó szavai még akkor is tisztán csengenek fülemben, mikor a levágott fejét a polgármester asztalára teszem a jussomért cserébe. Busás jutalmamat számolva térek be a legelső kocsmába, hiszen csak ilyen helyeken juthat az ember értékes információkhoz és új megbízásokhoz.

Lépcső vezet a katedrális pinceajtajához, ami sikamlós az esőtől. Csúszik a nyálkás, mohás kő a lábam alatt. A pince hideg és nyirkos. Több pici ablak lapul a falakon egymás mellett, amiken keresztül finom narancs és vörös fénycsóvákat húz a lemenő nap erőtlen, haldokló próbálkozásként. Ugyan ezek az ablakok tehetnek a nyirkosságról is. A legtöbb betört és beázott. Így a pince alján is leheletvékony vízréteg ül. Pillanatokon belül szinte koromsötétségbe borul az egész helység. A nap lement, de már nem is szükséges, hogy lássa, ami ezen a szent helyen történni fog.

Táskám mélyére nyúlok és előveszek egy fáklyát. Megtöröm, szinte azonnal sercegve fellángol, és vöröses fénnyel borítja be a pincét. Sisteregve és szikrákat köpködve világít a kezemben, miközben keresem a felső szintre vezető lépcsőt. Épphogy megtalálom, amikor ismét sötétség ölel körül. Lassan és hangtalanul próbálok a lépcső minden egyes fokára ránehezedni, minél kevesebb jelét adva, hogy az épületben vagyok. A lépcső tetejére érve már hallom is a boszorkány mormolását.

Dúl-fúl dühében és nem hiszi el, hogy ilyen könnyen a nyomára bukkantam. Belépek a nagy terembe és ekkor értem meg, hogy volt képes egy ilyen szentségtelen lény pont egy katedrálisban elbújni. Az épület romos. Egyetlen kereszt, feszület, de még csak freskó sem őrzi már pompáját. Sőt mi több, a legtöbb keresztet megfordították a falakon. Elbújok az egyik vastag oszlop mögött, amely a tetőszerkezetet tartja és keresem a félhomályban a célpontom. Betört ablakok segítik a tájékozódásom. A hold szürkés fénybe borítja a nagy terem falait és padlóját. Vésett kőpadló van a lábunk alatt, ezen a legkisebb nesz is úgy terjed, mint a hullámok a vízen. Óvatosnak kell lennem.

Ebben a pillanatban egy hatalmas balta csapódik az oszlopba a fejem fölött. A támadás irányába nézek és két fehéren izzó szempárt látok velem szemben. A balta megnyikordul és kiszakad a kőből. Elugrom a következő támadás elől és a táskámból előkapom a fegyverem. A szempár ekkor kilép a fényre.

Hosszú és vékony végtagjai egy hasonlóan vékony testhez kapcsolódnak. Arca nincs a teremtménynek, a feje helyén egy hatalmas süveg pihen, melyen csak a két szemének van lyuk tépve. A süveg alól fekete és ősz szakáll lóg ki. A teste hamuszürke színű és úgy forgatja a baltáját, mintha egy fogpiszkálóval játszana. Célra tartok és beleeresztem a teljes tárat. A szörny féltédre esik és vér csöpög a sebeiből. Kihúzom kardomat a hüvelyéből és megindulok felé. Hófehér katanám pengéje csillog a hold fényénél, amikor lecsapom vele a szörny fejét. Teste élettelenül eldől és feje egy pár méterre elgurul. Patakokban folyik fekete vére, eláztatva a padlót, beszivárogva résein.

Időm sincs megnyugodni, hiszen a levágott fejből hosszú vékony test kezd fejlődni és ugyan olyan hosszú végtagok. Átpillantok a szörny testére és jól gondolom. A test pedig új fejet növeszt. A másodperc töredéke alatt máris ketten rontanak nekem. Ütnek, rúgnak és karmolnak ahol csak érnek. Elcsigázottan esem össze, amikor sötétség borul a világra. Áthatolhatatlan sötétség, kihuny minden fény az épületben.