Drága Öcsém, Ulzhug!

Remélem el ér Hozzád levelem és soraimat olvasva felpezsdül a Te véred is a kaland iránt, mint már oly’ sokunknak a Khenon-házból. Daretoria földjéről írok Neked, a tengeren túlról. Tudom nagyon rég nem hallottál felőlem, legalább is személyesen biztosan. Évek teltek el, mióta találkoztunk és akkor is csak átutazóban voltam. Az a bizonyos boszorkány Télzugban egy lavinát indított meg. Rengetegen kérték a segítségem, volt, akin tudtam segíteni, volt ahol már csak a holtak eltakarításában segédkeztem. Oly szörnyűségeket láttam a saját szemeimmel, amik más embereknek csak az álmait kísértik. Nekem az egész életem rémálom lett általuk. Minden fikció, minden mese és rémtörténet igaz. Tényleg léteznek szörnyek és szavakkal leírhatatlan lények. Teremtmények, melyek neve emberek számára érthetetlen és felsőbb hatalmak, amik saját szórakoztatásukra őrítenek meg és tesznek zsenivé embereket. Bele fáradtam a vadászatba és egy utódra van szükségem. Mivel saját sarj nem adatott meg számomra Neked és minden testvérednek is megküldöm ezt a levelet. Remélem, valaki jelentkezik, hogy átvegye a stafétát és tisztán tartsa Kaennoniát és még sok más országot a rémségektől. Találkozz velem a Halovány Városban, itt töltök egy pár hetet, nincs túl messze Kaennonia partjaitól, és ha az egyik röphajódon jössz, talán csak 1-2 napnyi út az egész. Ha nem találsz itt, kérlek, gyere utánam Viharfokra.

Üdvözlettel,

Khenon "A Vadász" Iskhariak nagybátyád

Unott, lusta és forró vasárnap volt, mikor váratlan, villámcsapás-szerű meglepetéssel sürgöny érkezett. Épp a házunk előtti verandán ültem, kávét kortyolgatva, kedvenc regényemet olvasgatva most századik alkalommal. A futár jól nevelt és jól öltözött, ahogy ez Kaennoniában elvárt. A kapun kívül megállt, kalapot emelt és bár a köztünk lévő elenyésző távolság miatt így is tökéletesen hallottam volna a mondandóját, megvárta, még intek neki, hogy jöjjön be az alacsony, réz színű kerti kapun.

Világ életemben Kaennonia volt számomra az otthonom. Távol tanultam és az országtól távol is indítottam el vállalkozásom, mindig arra gondoltam, hogy Kaennonia lesz, ahol élek és meghalok. Rosszul gondoltam és nem az élek résszel voltak gondok. Tehetős családom hatalmas villát építtetett az országban, mint minden itt élő család. Határainkon belül városok helyett majorok voltak, több kilométer hosszan terültek el a kaennoniai családok birtokai. Saját birtokunk északi tájain hatalmas ős-öreg fenyvesek terültek, míg déli régióinkon saját tengerpartunk volt, bár ezt kerültük mindig. Jól éltünk, semmire sem volt gondunk, ezt Apám és Anyám munkásságának köszönhettük. Hagyomány volt, hogy amint a családban egy gyermek betöltötte a tizennyolcadik életévét egy darab a telkünkből az övé lett. Ezen a helyen saját házat húztak fel számára, és ha kedve tartotta azonnal el is hagyhatta a szülői házat és saját életet indíthatott. Egy megkötés volt csak, amint elhagyja a szüleink által teremtett otthont, nem számíthatott semmilyen támogatásra. Én nem tettem így.
Bár a házat megépítették és a szívemhez közel álló fenyvesekben élhettem volna, kihasználtam a szülői ház nyugalmának és támogatásának minden percét, egészen a legutolsó pillanatig. Összesen két éve hagytam el szüleim otthonát és költöztem át a saját rezidenciámba feleségemmel. Neki és nekem sem volt ellenemre a kiszolgálás, amit ott kaptunk, ezen felül Édesapám hatalmas segítséget nyújtott a saját vállalatom elindításában is. Így azt a döntést hoztam, hogy addig élek velük együtt, még nem sikerül visszaforgatnom a cégalapításra kapott kölcsön kétszeresét. Mint már említettem ez két éve sikerült, így a negyvenedik születésnapomhoz közelegve, megköszöntem minden segítséget, támogatást és helyreigazítást, amit ez idáig kaptam és kedvesemmel együtt át költöztünk a fenyves szélén álló ingatlanba, innen nyugodtan vezethettem a röphajó vállalatot is és a teljes nyugalmat is átélhettem a környezetünknek köszönhetően.
Egészen azon bizonyos tespedt vasárnapig, amikor is a futár meghozta a sürgönyt.
 - Üdvözletem Uram. Khenon Ulzhugot keresem, sürgönyt hoztam a részére.
 - Üdv. Én volnék Khenon Ulzhug.
A kételkedés parányi nyomát sem láttam a futár arcán, át nyújtotta számomra a borítékot, vigyázzba vágta magát, majd amilyen hirtelen jött, úgy tova is állt. A borítékon csak a nevem szerepelt Khenon Ulzhug és benne egy több tíz oldalas levél Khenon Iskhariak nagybátyámtól.

„ Drága Öcsém, Ulzhug!

Remélem el ér Hozzád levelem és soraimat olvasva felpezsdül a Te véred is a kaland iránt, mint már oly’ sokunknak a Khenon-házból. Daretoria földjéről írok Neked, a tengeren túlról…”

Ekkor tettem félre a levelet és folytattam helyette a regényt, hisz mindkét írás ugyan olyan fikció… Ahogyan a regényben szereplő, hatalmas erővel bíró ősi istenek sem léteztek soha, úgy a tengeren túlról sem érkezhet sürgöny a számomra. Ennek pedig egyetlen oka van. Világunkban a közlekedés csak szárazföldön, vagy az általam feltalált röphajókon történt, hiszen a tengereket gyilkos gázfelhők takarják a víz felszínén.

Úgy halad velünk az autó, mint ha siklana a talaj felett pár méterrel. Semmit sem érzünk, tiszta beton az egész, sehol egy repedés, kátyú vagy göröngy. A felkérés a semmiből jött, egy játék, amit már rengetegen kipróbáltak, és aki itt volt egy életre szóló élményt kapott. A két játékos, egy férfi és egy nő, nem ismerik egymást, a helyszínre vezető úton találkoznak először. Így volt ez most is. Játékos társam egy fiatal japán hölgy Suki, őt ugyan úgy érte a lehetőség, mint amilyen villámcsapásként jött nekem is, és hát az ember nem utasít vissza egy játékot, amiről csak városi legendákban hallott.

A szóbeszéd szerint létezik egy ősi templom, ami alatt található egy 30-40 méter mély V-alakú szoba. Szín tiszta beton, de az idő vas foga is beletört, így az elmúlás egyetlen jelét sem hordozza magán, mintha csak tegnap építették volna. A négy falából csak kettő formálja a V-t, a másik kettő, függőlegesen álló betontömbök halmaza. Lépcsőzetesen megy egyre mélyebbre és minden foka a lépcsőnek egy méter magas és kettő méter széles, ezeken a hideg, kőágyakon babák fekszenek. Ártatlan gyerekjátékok, hosszú hajú, szépen felöltöztetett lány babák. Némelyik zsák ruhában, mások, mint egy hercegnő, de egy valami nagyon fontos nincs két ugyan olyan baba. Valamiben mindegyik eltér kicsit, de a legfontosabb különbség köztük, hogy mindben egy magányos szellem fészkel, egy szellem, ami úgy döntött, hogy a baba teste tökéletes számára és nem megy onnan sehova.
A játék lényege a túlélés, minden páros kap tíz feladatot, amit a szobában végre kell hajtani, ha sikerül, a nyeremény leírhatatlan  és igazából ismeretlen, ha valaki nyert már, nem beszélhet róla, aki pedig nem nyert, az nem is tudna beszélni róla senkinek, hiszen halott.

Ide tartunk mi is, Suki és én is idegesek vagyunk, látható és érezhető is a feszültség. Próbálunk beszélgetni, de egy pár erőltetett jégtörő kérdésen és kínos mosolygással töltött másodpercen kívül nem nagyon foglalkozunk a másikkal. Izgulunk, nagyon, nem is tudjuk, hogy mire számítsunk, hiszen senki sem hisz a legendáknak és most egy olyan helyszínre tartunk, ahol egy legendából ismert játékon veszünk részt. Az angolt használjuk kommunikálásra, mivel Suki anyanyelve a japán, az enyém pedig a magyar nem nagyon van más lehetőségünk, mint a világnyelvek egyikét használatba venni. Kíséretünk egyik tagja hátra fordul az anyós ülésen és a kezünkbe nyom kettő-kettő brosúrát - Ezeket próbáljátok meg megjegyezni - mondja ő is angolul és vissza fordul. Az egyik teljesen japán, így én azt félre is teszem, a másikban viszont a babák képei és a nevük található felsorolva, egymás mellett. Elkezdem nézegetni a képeket, a babák mintha élnének a képeken, a szemük tele azzal a pici szikrával, azzal a tűzzel, amelyeket csak élő lények szemében látni. 25 oldalon keresztül a babák igazolványkép méretű portréi és neveik szerepel. Suki a japán kézikönyvet olvassa és közben egyre hevesebben veszi a levegőt, szinte már zihál, amikor megkérdezem, hogy mi a baj.

- Nagy kihívás áll előttünk - mondja Suki - Ezek élnek, mármint a babák, akaratuk van, gesztusaik, és ismerünk, kell, hogy mi mit jelent, különben magunkra haragítjuk őket és vége a játéknak. -

- Mi az, hogy akaratuk és gesztusaik vannak? - kérdezem - Ezek most babák vagy élőlények, vagy még is mik? -

- A legenda igaz, szellemek, minden babában egy szellem él, úgy hiszi, hogy a saját testében él, elfoglalta és nem tűri, hogy háborgassák. - meséli Suki a kézikönyvet böngészve. - Vannak köztük, akik régen emberek voltak, de vannak olyanok is, akiknek ismeretlen a származása. - Ekkor rám néz, és apró könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. - Ezeket a babákat összegyűjtötték és bezárták, hogy ne tegyenek kárt senkiben, mi pedig azért utazunk oda saját belátásunk szerint, hogy kitegyük magunkat a haragjuknak, félelmüknek, bárminek, ami bennük tombol.

Suki szavai mélyen megülnek a gondolataimban. Most jut el a tudatomig, hogy mire is vállalkoztam, bele sem gondoltam, hogy itt hagyhatom a fogam, egészen mostanáig.

Megjöttünk - mondja a sofőr és a szélvédőn keresztül egy előttünk tornyosuló épületre mutat.

Semmi extra nincs a házon, egy nagy, régi lakó épületnek tűnik így első látásra, emeletenként ablakokkal, néhol erkélyekkel és a teteje a felhőkarcolókra emlékeztető piramis alakú tűhegy. Begördülünk a bejáratához és kinyitják nekünk az ajtókat. Onnantól, hogy elfogadtam a játék meghívását, szinte mindent hét pecsétes titok őrzött, annyit tudok csak, hogy az első utam Malajziába vezetett repülővel, ott találkoztunk Sukival és kísérőink, sűrű elnézést kérve közölték, hogy a következő repülő utat egy zsákkal a fejünkön kell megtennünk. A második landolás után alá is íratták velünk a titoktartási és egyéb nyilatkozatokat, majd beszálltunk az autóba, hogy elhozzon minket ehhez a szörnyű, lélekölő kinézetű építményhez.
Kiszállunk a kocsiból és besétálunk az előtérbe, innentől válik világossá, hogy ténylegesen egy templomban vagyunk, bár motívumai alapján nem ismerhető fel egyik ismert vallás sem, mindenhol gyertyák és füstölők sorakoznak, egy pár perc elteltével enyhe fejfájás kezd kerülgetni a füstölők szagától, de tovább is indulunk és rövid séta után egy óriási beton ajtó előtt állunk.

Innentől nem kísérjük tovább Önöket - mondja sofőrünk - Az ajtó mögött várnak a feladatok, sok sikert kívánunk, és köszönjük a részvételt. - majd sarkon fordulnak és elsétálnak mindketten. Sukival még állunk egy pár másodpercig, és azon tűnődöm, mi történne, ha most megpróbálnánk elmenni? Lelőnének minket? Visszahoznának erőszakkal? De mindegy is, azért jöttünk, hogy rész vegyünk a játékban, így nincs visszaút. Megfordulok, és az ajtót nézem, egy mélyedés van a bal oldalán, talán kilincsnek szánták, bele kapaszkodok és megpróbálom kinyitni, egy picit megmozdul, de nem valami nagy előre haladás. Suki mellém áll és az imént az ajtó megmozdításával keletkezett élbe kapaszkodva meghúzza ő is az ajtót. Picit még jobban kinyílik, össze nézünk és háromra közösen is meghúzzuk. Az ajtó köves súrlódással kinyílik és a sötétség bámul ránk a túloldaláról. Suki rám néz mosolyogva és bólint, vissza mosolygok és felnézek a hatalmas kőtömbre, amit ajtónak használtak. A belső oldalán egy papír lóg egy szögre függesztve. Egymás alatt japánul és magyarul állnak rajta a mondatok, pontokba szedve. Az első pont így szól:

1. Nyisd ki az ajtót.

Nos, ez kész - mondom Sukira mosolyogva és rámutatok az első pontra.

Pipáljuk ki gyorsan! - veszi le a szögről a papírt - Remélem minden feladatunk ilyen nehéz lesz. - Neveti el magát.

Mindketten belépünk az ajtón, ami lassan bezárul mögöttünk, minket koromsötétségben hagyva. Egymás után lámpák gyúlnak a mennyezeten és így láthatóvá válik előttünk egy lépcsősor, elindulunk lefelé és egyre inkább hozzászokik a szemünk a félhomályhoz, amit a pici lámpák csináltak a teremben. A lépcső aljára érve beton padló vár minket, és ebben a pillanatban még több lámpa kapcsolódik a fejünk fölött messze látható plafonon. Ekkor eszmélünk rá, hogy a szoba valódi, nem csak kitalálták és nem is átverés az egész, egy gigantikus méretű V-alakú szoba aljában vagyunk, melyek a keleti és nyugati fala a V két szára, mi pedig a déli falon nyitott ajtón keresztül jöttünk be és sétáltunk az oda épített lépcső aljára. És a lépcsőzetesen felépített szobában elrendezett babák, mind ott fekszenek egymástól pontosan ugyan akkora távolságra.

A játék szabályai a következők, - kezdi olvasni Suki a kézikönyvet - a szoba lakói mind vágynak valamire, de vajon a feladatod tényleg az, amire vágynak? Végre kell hajtanotok minden pontot a listátokon, csak így nyerhetitek meg a Játékot. Alulról fölfelé kell haladnotok és csak azonos magasságban lévő lakóit használhatjátok a teremnek. Tehát ha egy feladatot elvégeztetek az első és második szinten, a jobb oldalon, a harmadik feladat a baloldal első vagy második szintjén végezhető csak el.

- Értem, tehát mondjuk, én az első feladatot a jobb oldal első fokán megcsinálom, Te a másodikat egy fokkal fölöttem, akkor a harmadikat csinálhatjuk ugyan ezen az oldalon, vagy a másik oldal első vagy második fokán...

- Igen, - mondja mosolyogva - de vigyázz, mert 10 feladatotok van és csak öt lépcsőfok van mindkét oldalon!

- Jó, kezdjünk bele, - mondom felpörögve - mi az első kérés?

2. Mutatkozz be Jubusha-nak

 - Oké Suki, kérek egy kis segítséget... Ki az a Jubusha? - Ebben a pillanatban a jobb oldal első fokán talpra áll egy baba, mintha Drakula kelne ki a koporsójából. - Felejtsd el Suki, azt hiszem meg van.

- Figyelj nagyon a gesztusaira - mondja Suki suttogva - Ha felemeli a jobb kezét, elfogadta a bemutatkozást, ha a balt, azonnal hagyd abba a beszédet, és ha mind a kettőt egyszerre, nos, akkor gyors vége lesz a játéknak.

Közelebb lépek a Jubusha-hoz és finom főhajtással köszönöm neki. - Üdvözlöm Jubusha, a nevem Gábor, örülök, hogy megismerhetem Önt. - Ettől konszolidáltabb bemutatkozás nem jut eszembe, de úgy látszik nem is kell. A baba megremeg, és finom kacajok visszhangzanak a teremben, Jubusha megemelkedik és egy kislány szelleme jelenik meg, a babát a kezében tartva. Rám néz és hirtelen elillan, majd Jubusha úgy csapódik a helyére, mintha a gravitáció négyszer erősebben rántaná vissza, mint kéne. A baba jobb keze felemelkedik, majd vissza áll a helyére és Jubusha lefekszik tovább pihenni.

Mi pedig kipipálhatjuk a második feladatot a listáról.

A harmadik feladatot csinálom én. - mondja Suki - Egyszerű, egy ajándékot kell adnom Kamarashi-nak. - előveszem a kis képes könyvemet és kikeresem a Kamarashi névhez tartozó baba képét. Egy szőke, kék szemű baba, pufók arccal, Suki elindul a baloldal felé, ahol az első lépcsőfokon Kamarashi fel ül és felé fordítja a fejét, Suki megdermed.

Ez nem jó jel - sziszegi felém a fogai között - valamiért nem tetszem neki én, vagy az ajándék, amire gondoltam. Mire gondoltál Suki? - kérdezem halkan - Az egyik cipőfűzőm akartam odaadni. - Suki felemeli a kézikönyvet és hangosan olvassa - Ha Kamarashi rád néz, nem tetszik neki valami, vagy a lényed zavarja, vagy az ajándékod nézi le. Kérdezd meg illedelmesen, hogy min változtassatok, és ő válaszol. Ha jobb kezét emeli, Te vagy a nem kívánt, ha a balt, az ajándékod.
Suki a babára néz, és azt kérdezi - Kamarashi kérlek, áruld el nekem, hogy Tőlem, vagy Gábortól fogadnád el szívesebben ezt az apró csekélységet? - A baba megremeg, mint az imént Jubusha és a levegőbe csapja a bal kezét. Értem, rendben - mondja Suki - köszönöm, hogy válaszra méltattál. Találjunk ki valami más ajándékot - mondom Sukinak és mindketten a gondolatainkba mélyedünk. - Majd azt veszem észre, hogy a baba lassan vissza fordítja a fejét és többé nem néz Sukira. Kitaláltad? - kérdezem izgatottan - Erre Suki csak bólint, oda sétál a baba elé, letérdel és a kezében tartott toll hegyével egy apró sebet ejt az egyik tenyerén. Ebben a pillanatban a baba lefekszik és Suki fölött a levegőben egy vékony, női alak jelenik meg. Hosszú nyelve van és csapzott, a derekáig érő ősz haja. Egy helyben megfordul, így fejjel lefelé lóg Suki fölött, aki felnéz, és ijedtében sikít egyet. Hátra esik, és maga elé tartja véres tenyerét, Kamarashi kinyújtja hosszú nyelvét és végig nyalja Suki vérző sebét, majd amilyen hirtelen megjelent, úgy tűnik el. Felsegítem Sukit a földről és épp ki akarjuk pipálni a harmadik feladatunk, mikor a papírra egy csepp vér hullik az orromból és lassan keresztül húzódik a feladaton. Az orromhoz nyúlok, de semmi jele annak, hogy vérezne. Tépek egy darab anyagot az ingemből és bekötjük Suki kezét.

4. Csókold meg Shamanira-t.

Akkor ezt én vállalnám. - mondom férfiasan kidomborítva mellkasom - Akkor baloldal második sor.

Emlékszel, hogy ki Shamanira? - kérdezi Suki ijedten -

Persze! Az ő arcán van egyedül feketére festve a szem környéke és az orra. - mondom magabiztosan és odalépek a babához. Felemelem és ebben a pillanatban a baba felkapja jobb kezét, vissza nyomom a helyére, erre a baba elfordítja a fejét és a szemeit takarja bal kezével. Ez azt jelenti, hogy mérges rád - szól Suki a hátam mögül - Mit sem foglalkozok vele, a baba arcára csókot nyomok, a baba hirtelen felém fordítja a fejét és a semmiből orkán erejű szél hangját hallom, valahol a távolban egy női sikoly hallatszik, de szinte megsüketít a szél hangja. Shamanira mindkét kezét felemeli és kirepül a kezemből, haja az égnek áll és kék hosszú ruhája szinte izzik. Lassan a hajától kezdve előbukkan egy csontos, vékony kéz egészen fölöttem nyúlik át és a hátam mögé vezet. A vér is meghűl az ereimben, nem akarok megfordulni, de valami még is erre késztet. Amint meglátom, a szellemet szinte az összes élet elhagyja a testem, rövid, fekete haja lófarokban van összefogva, hideg, szürke szemei úgy cikáznak az arcomat kutatva, mintha azt keresné, honnan kezdje el letépni a bőrt a képemről és a lényeg, hogy nincs alsó állkapcsa, nyelve úgy csapkod a levegőben, mint egy az életéért küzdő kígyó. Előkelő ruhát visel, de abból is hiányoznak darabok itt-ott, így láthatóvá válik, hogy nem csak a ruhája, de teste is szakadt és hiányos. Shamanira közelebb hajol hozzám és nyelvével végig simítja az arcom, majd keresztül suhan rajtam a babáját tökéletes pontossággal visszatéve a helyére eltűnik.

Levegő után kapkodva botorkálok vissza Suki mellé, aki szemmel láthatólag ugyan olyan sokkban van, mint én, majd egy pár másodperc múlva a kézikönyvvel ütni kezdi a hátam.

Mindkettőnket megölethettél volna Te Őrült! - kiáltja - Többször ne legyél ilyen türelmetlen!

Igazad van, sajnálom Suki - mondom a földön ülve - többet nem követek el ilyen hibát.

Még hat feladatunk van, ajánlom is, hogy szedd össze magad, én szeretnék innen hazamenni - mondja Suki, miközben lekuporodik mellém a földre.

A folyosó visszhangzik a lépteid súlyától, lassan, de biztosan haladsz a kanyarig. Amint megállsz, a levegőt a hajó alig hallható, mély, folyamatos zúgása telíti meg, szinte megfagy a vér az ereidben a hirtelen rád törő csendtől.

Eddig fel sem tűnt, mennyire nyomasztó, hogy semmi és senki más hangját nem hallani. A folyosó éles kanyarral ér véget, a sarkon előre hajolsz és kinézel, hátha meglátsz bármit is. Az egyetlen dolog, ami a kanyar után vár rád egy kis kör alakú zsilip ajtó, körülbelül akkora, hogy egyszerre két ember kényelmesen ki, és be tudjon rajta menni. Természetesen az ajtó melletti falon a záró konzol pirosan világít, ezek szerint még senki nem járt a szobád felé, bár protokolli előírás, hogy az első ébredő a felcser kell, hogy legyen, így képes felügyelni a többi utazó biztonságos és gondtalan visszatérését a valóságba. Ez az első küldetésed ezen a hajón, és ha összesen egy órát voltál ébren rajta eddig, ezért a PDA-don található térképre pillantasz.
Az ajtó túloldalán, balra az első átjárón túl található az egészségügyi központ, tovább egyenesen pedig a kantin és a legénység többi tagjának szobái. Úgy döntesz, először a kantint látogatod meg és veszel magadhoz egy kis energiát. A kulcsot a zárhoz emeled és az barátságos kis pittyenéssel jelzi, hogy szabad az út. A zsilip ajtó felszisszen, és átlósan szétcsúszik a két fele, a folyosó a térképnek megfelelően folytatódik a túloldalán, már kivilágítva. Bár a narancssárga csík az eü.-központ felé irányít, figyelmen kívül hagyod és besétálsz a kantinba. Az egyik kezelő panelhez lépsz és lekérsz a rendszerből két protein szeletet és egy frissen főzött nagy bögre kávét. A főtt kávé illata egy másodperc alatt megtelíti a kantin levegőjét, végre otthonosan érzed magad. Zsebre vágod a két szeletet és a bögréddel a kezedben elindulsz a munkaállomásod felé. Kinyitod az ajtót és leülsz az ágyadhoz hasonlóan szintetikus habból készült ülésbe. Az asztalodon egy álló csatlakozó várja, hogy rácsatlakoztasd a PDA-t.
A rendszerre csatlakoztatott asszisztens azonnal szinkronizálásba kezd, minden adatot lekér az utazókról. Még mindenki alszik, senki sem kapta meg az ébresztő jelet, csak Te. Végig nézed az életjeleket, minden rendben, így neki kezdesz az ébresztő fázisnak. A kapitány rendszerét húzod magad elé a hatalmas, asztalnak álcázott érintő képernyőn. Rányomsz az ébresztés gombra, minek köszönhetően egy élő videó képe jelenik meg hologramként az asztal fölé vetítve. A képen a kapitány kabinja látszik, már fényárban úszva. Középen az ágy, mellette jobbra a szekrény, balra pedig egy jókora tölgyfa-asztal, az asztalon pedig (valószínűleg) a küldetésetek összefoglaló dokumentumai. Annyira belemerülsz a kávé kortyolgatásába, hogy alig veszed észre, mikor a kapitány felül az ágyán. A kamerába néz és int egyet, tudja, hogy itt vagy és figyeled, tudja, hiszen tudnia kell. Finom mosollyal az arcodon biccentesz egyet, nem minta ő látna Téged, inkább csak jó modorból teszed.

A kapitány ébren, jöhetnek a többiek, az érintő panel gombjait végignyomkodva, mindenkit visszahozol a hideg űrben evickélő űrhajótok gyomrába.

Ébren vagy.

Végre, teljesen ébren.

A helység korom sötét és semmit sem látni.

Előnyödre válik, hogy eddig aludtál, hiszen így szemeidnek nem kell megszokniuk a mindent rejtve tartó sötétet. Egy apró, szúró fájadlomra leszel figyelmes a jobb talpadon, ez az érzés végig terjed az egész lábfejedre, lábaszáradra, combodra, majd végül mintha az egész tested millió, apró tű fedné. Mindened fáj, mozdulni sem akarsz, nehogy még egy testrészed tudatára ébredjen és további tűcskék kínzását kelljen elviselned. A valód minden egyes milimétere zsibog, szinte azt is érzed, hogy lelked van. Sosem voltál még ennyire tudatában annak, hogy létezel. A fájdalom csillapodni kezd és végre megmozdítod a jobb kezed, minek hatására az összes izmod megfeszül és azonnal elernyed. Az agyad egyessével fedezi fel, hogy mivel áll szemben. Bele telik egy pár perc, mire az egész tested uralmad alá tudod vonni. A sötétséget egy villogó kék fény töri meg fekhelyed alatt.
Minden egyes villanásnál egy picit többet tudsz megfigyelni a környezetedből. Felülsz és lassan lábra állsz, az előtted lévő falnak támaszkodva szoktatod magad vissza az egyensúlyozáshoz. Puha, a körvonalaidra illeszkedő szintetikus hab ágyból keltél ki és alatta még mindig villog az a hideg kék fény. Letérdelsz és felé nyúlsz, megragadod a kis eszközt, ami egy PDA, ahogy magad felé fordítod a villogó fény szinte kisüti a szemeid, melyek még mindig a sötétséget létesítenék előnyben. Hunyorogva végig tapogatod a készüléket és az ujjad egy pici gombot talál. Magadtól elfordítva a kijelzőt megnyomod a gombot és az egész szobát fényárba borítja a hordozható assisztens fénye.Lassan megfordítod és elolvasod, mi van a kijelzőjén.

"Retina szkenn aktiválás"

Alatta egy zöldesen villogó gomb az érintő képernyőn, melyen az áll, aktivál. Megérinted és megjelenik egy kis ablak, melyben meglátod saját arcod.

"Kérem helyezze az eszköz kameráját közel a szeméhez"

Gőzöd sincs, pontosan hol a kamera, így a képernyőn látható tükörképed alapján mozgatod a szemed elé. Arra számítasz, hogy most fogsz megvakulni. A filmekből emlékszel retina szkennre, és, hogy, a vakító villanás vagy fénnyaláb pillanatokon belül megjelenik. Ez elmarad, a gép pittyen egyet és azt írja beléptetés folyamatban.

"Azonosítás sikeres! Üdvözlöm 483! Kérem, kövesse a folyosó padlóján látható narancssárga csíkot."

Ebben a pillanatban lágy fény kapcsolódik a helységben, és életre kel az egész szoba. Lassan feltápászkodsz és észreveszed, hogy egy kis, ovális alakú ablak nyílt az egyik falon. Oda lépsz és elámulsz az űr gyönyörű látványától. Bolygókat látsz mindenhol, ismeretlen bolygókat, a Föld, Mars, de még csak a Plútó sincs sehol. Ezek szerint sikeres volt az utazás. Megérkeztetek. Már stabilan és tempósan jársz, ismét uralod a tested, így egy szempillantás alatt a szekrényed előtt állsz. Kinyitod és kiveszed a szürke-kék zubbonyod. Mellkasára hímzett felvarrón ez áll 483 - Skyesk, alatta egy másikon pedig, hogy felcser.

Felöltözöl, a PDA-d a zubbony oldalán található kis táskába ereszted és oda lépsz az ajtóhoz. Egy kis kijelző piros zárva feliratot mutat. Végigkutatod a zsebeid és meg is találod az "órát", ami az egész hajó kulcsa a számodra. Felteszed a csuklódra és azonnal szúró fájdalom kényszerít térdre. Két kézzel támaszkodsz és az óra alól lassan vér szivárog a kézfejedre. A kulcsod hozzád csatlakozott és beazonosított, ebben a minutumban a táskádban lapuló PDA csipogni kezd. Előveszed és már látod is, hogy mi történik, a két elekronika kapcsolódott, a PDA-n megjelenik a vércsoportod, egészségi állapotod, vérnyomásod, és egy sor más adat.

"Adatok szinkronizálva." Jelenik meg a képernyőn. Talpra állsz és megtörlöd a szekrényeden lógó törölközőbe a kezed. Az órát az ajtót záró kijelzőhöz emeled és az villan egyet. Az eddigi piros fény kialszik és apró nyikorgással nyitott állapotba csusszan előtted a szobád ajtaja. Kilépsz a folyosóra, ahol éles lámpák kapcsolódnak fel egymás után mély kattanással, végül egy élénk narancssárga fény gyullad a padlón, hosszú csíkban és a folyosó végén jobbra fordul.

A PDA-ra nézel ahol még mindig a narancssárga csík követésére bíztató felirat áll.

Így hát elindulsz.

Csontig hatoló hidegre ébredek, vacogok, annyira fázom. Ösztönösen az ablakra nézek, természetesen nyitva felejtettem. Nem is én lennék, ha egyszer a büdös életben bezárnám az ablakot mielőtt elalszom. Odacsoszogok félálomban és behajtom az ablak szárnyát mély kattanás jelzi, hogy most már szigetel, és nem fogok halálra fagyni az éjszaka. A parketta recseg, ropog, nyikorog a talpaim alatt, miközben visszasomfordálok a kényelmes ágyamba. Úgy huppanok be ismét a hatalmas párnák közé, mintha még csak most értem volna haza és a végkimerültség határát súrolnám. Könnyen jön az álom.

Vöröses villanások, fények kúsznak a szemeim előtt, miközben szép lassan megjelennek előttem szülővárosom utcái. Sötétvörös vér folyik a lábamnál és a kezemben pisztoly van. Egy ismerős arc bukkan elő az egyik sarkon, vér csöpög az álláról és az egyik kezéről is. A másik kezével áldozatát húzza maga mögött a földön. Legalább is ami megmaradt belőle, rongyosra tépett felsőtest és egy pár láb, se feje se karja a testnek. Célra tartom a fegyverem és elsütöm…

Ebben a pillanatban riadok fel álmomból, rémálomnak is lehetne nevezni, de már annyiszor éltem át újra és újra az előző jelenetet, hogy szinte semmilyen hatással nincs rám. Kihúzódom az ágy szélére és felülök, magamra húzok egy takarót és kimegyek a konyhába. Előkészítek egy csészét és megnyomom a kávéfőző gombját, egy pár másodperc és hallom is, hogy kezd forrni a víz, de ekkor már a WC előtt állok és… A reggeli brunyálásnál nem sok jobb érzés van a világon, kéz- és arcmosás, a tükörben konstatálom, hogy továbbra is szívdöglesztő, de ronda vagyok. Már érzem is a kávé életmentő illatát. Kitöltök egy csészényit és ízesítem, belépek a hálóba és végignézek a szobán. Ruhák mindenfelé, a fegyverem a tokjában a földön hever, mellette a tőr és a kis mindenes táskám. Nagy nehezen ráveszem magam és összekaparom a szétszórt holmikat. Friss inget, nadrágot veszek elő és felöltözöm, minden a helyén, kezdődhet a nap.

Tél van, mínuszok repkednek, és nem segít a helyzetemen a bőrkabátom sem. Régi, ütött kopott kabát, rengeteg kalandot túlélt már velem, de nem az erőssége a hőszigetelés. Szeretem a telet, ilyenkor nyugodtan járkálhatok az utcákon, nem kell tartanom semmitől. Betérek a helyi fogadóba, jól ismernek, hiszen már 4 éve lakom a városban és egy kezemen meg tudom számolni, hogy azóta, hányszor nem reggeliztem itt. Elfoglalom a szokásos helyem, közel az ablakhoz és a pulthoz, így szinte mindent hallok, a viharfoki emberek pletykásak, Nagyon. A „ház ura” Sinebit, egy majd két és fél méter magas hegy, tiszta izom és sörhas a fószer, egyben biztos vagyok, nem kapnék tőle egy nagy pofont. Mosollyal az arcán üdvözöl, mint minden reggel. - Jó reggelt Fakó! -

Reggel öt óra, megszólal az ébresztős órám, ami az ágyam mellett közel a fejemhez csücsül egy éjjeliszekrény tetején. Ha a lakás másik végében lenne is biztosan ráébredek és onnantól már nincs szundi, sem „csak még öt percet”. Híresen rossz alvó vagyok. Bármilyen nesz fel tud verni a legmélyebb álmomból is, és ha egyszer felébredek, nem tudok visszaaludni. Legyen az délután egy óra vagy hajnali fél három. Készülődök munkába, reggeli kávé és egy szendvics, zuhany, ami minden reggel egy áldás. Egy hónapja dolgozok az egyik pittsburghi öntödében szélén, hatalmas hőség, brutális pára és embertelen súly, ami minden nap megmozgatásra vár. Lószar fizetés, de épp elég arra, hogy megéljek. Szóval ez a nap is ugyan úgy indul, mint a többi, az egyik kollégámmal közösen járunk be a gyárba, felvesz reggel a ház előtt és este ugyan ott tesz ki. Szakadó esőben állok a társasház előtti parkolóban, Marthy tíz perce késik, ez nagyon nem jó, ha késünk bukjuk a mai jelenléti díjunkat.  A vezetőség igen komolyan veszi a munkaidő kezdetét, a vége természetesen már rugalmasan változik, de valahogy mindig csak túlórákba.

Egy pici kattanásra leszek figyelmes a hátam mögött, inkább elindulok gyalog, még mielőtt valaki azt hinné, rosszban sántikálok és rám hívja a rendőröket. Egyébként sem várhatok rá egész nap, ha kések is, legalább ne az egész napi fizetésem menjen le a lefolyón. Hosszú egyenes utcák és kanyargó sikátorok egyaránt vezetnek utamon, a különös csak az, hogy mindenhol egyformán kihalt. Szakad az eső, de ez nem szokta meggátolni az embereket a mindennapjaikban. Egy-két embert látok csak az utcákon és ők is próbálnak mielőbb valami száraz menedéket találni az eső elől. Megérkezem a gyárhoz, a kapuk tárva-nyitva és bentről a jól megszokott kohók tüzének halk sziszegése hallatszik. Amint beérek az öltözőkhöz szinte lerúgom magamról az összes vizes ruhát. Bőrig áztam és semmi kedvem tüdőgyulladás miatt egy-két hetet kihagyni. Átöltözöm és magamra öltöm a minden rétegében tűzálló, majd hét kilós munkásruhámat, amint felöltözöm félhangosan, igazából csak magam nyugtázására annyit mondok: Kész!

-Hahh… az biztos, hogy kész- szólal meg valaki a hátam mögött. Mit tagadjam, megijedek és megpördülök, azt várva, hogy a műszakvezetőm vagy valamelyik kollégám van kötözködős kedvében és gúnyolódik velem. De sehol senki…

-K… Ki volt az?- kérdezem fél hangosan, reménykedve, hogy nem kapok választ.
-Na vajon ki, Puhapöcs? Hát a legjobb barátod!- A hang iszonyúan közel szólal meg, mintha valaki ott állna a vállamon és közvetlenül a fülembe mondaná. Önkéntelenül is a vállamra nézek, de nincs ott senki.

-Te komolyan azt vártad, hogy ott leszek? Hogy lehet valaki ekkora kretén?- Még mindig azt várom, hogy valahonnan előlép egy ember és közli, „Jól beszoptad haver!” de hiába.

-Hol vagy? Ki vagy? Mutasd magad!- Úgy pörgök az öltözőben, mint egy búgócsiga… -Gyere be a WC-be.- Félve lépem át a WC ajtó küszöbét, de döbbenten veszem észre, hogy itt sincs senki.

-Na? Ugye milyen jóképű vagyok?- Szólal meg a jobb oldalamon, oda fordulok és a rémülettől megdermedek. A tükörképem bámul vissza rám, de valami felismerhetetlen, beteg vigyorral.

-Azért jó végre így szemtől szemben Nagyfiú! Tudod azt hittem már sosem találkozunk…- Nem akarok hinni a szememnek, a tükörképem beszél hozzám, de teljesen más hangon és teljesen máshogy néz ki.

-Hagytam Neked egy kis meglepetést is, nézz be az egyes ajtó mögé.- int a hátam mögötti budi ajtaja felé. Kinyitom az ajtót és amint meglátom szinte azonnal kidobom a taccsot. Marthy feje az, félig kilóg a WC-ből, tiszta víz és szar, mintha megpróbálták volna lehúzni, de a WC gyomra is felfordult és vissza adta amit addig látott.

-Tetszik? Magam csináltad.- Hogy mit mondott?

-Igen… TE voltál, én voltam, MI voltunk és nem csak őt! Nem furcsa, hogy egy kurva lélek sincs az egész gyárban…. Már legalább egy fél órája itt sündörögsz az öltözőben és egyik nagyfejű sem jött, hogy ordítson, hogy hol voltál? Mit képzelsz magadról? El sem tudod képzelni milyen könnyen találnak bárkit a helyedre és a többi, és a többi…. Mindenkit megöltünk tegnap, hát nem is emlékszel?-
Ekkor vág fejbe a felismerés, semmire nem emlékszem a tegnapi napból. Kivéve talán annyira, hogy megérkezünk a gyárba és bejövök az öltözőbe. Innentől semmi, egy homályos kép, egy folt, semmi. Tök sötétség.

-Marthy volt az első, ő mondjuk nem igazán érdemelte meg még szerintem se, de ember BETEG VAGY! Levágtad a fejét és megpróbáltad lehúzni a budin… Amikor nem ment még tapostad is…. Ja nem… az nem Te voltál, hanem én, vagy is igazából TE. Te, Te, Te, TE, TE. Én nem is létezem csak abban a kattant, hülye agyadban. Ezután szépen végigmentünk az egész gyáron, volt, aki hadakozott, volt, aki nem is tudta, hogy mi vár rá. De a főnök…. Hmmm, ő járt a legjobban… A hatalmas hájas disznó, saját belénél fogva lógattad az egyik kemence fölé… Erről jut eszembe, már tuti jó kis füstölt szalonna lett belőle.

-FOGD MÁR BE!- szédülök, émelygek és egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Kirohanok a szakadó esőbe, alig kapok levegőt, ledobom a tűzálló kabátot és csak hagyom, hogy az eső mossa az arcom. Visszalődörgök a gyárba, vissza a munkaállomások mellett és tényleg… Minden. Csupa. Vér. Egy pillanatra megfordul az agyamban, hogy elmenekülök, de a DNS-em mindenhol ott van. Lehetetlen elbújni a mai világban.

-Azt ne mondd, hogy nem emlékszel Orlando-ra.- Szólal meg megint.

-Milyen Orlando?- kérdezem egy padra roskadva.

-Orlando, ahol születtem, ahol Te megteremtettél, ahonnan ide költöztünk. Ott hagytad a feleséged, a gyerekeid, a macskátokat… vagyis, amik megmaradtak belőlük.-

-Nem volt soha feleségem, sem gyerekem. Egyébként is a kutyákat szeretem.-

-Volt, mindened megvolt, de jöttem ÉN és szép vérvörössé változtattam az életed, az egyik napról a másikra. Viszont ezeket megbeszéljük később pajti, én nem várnám meg most sem, hogy ide érjenek a rendőrök… ennyi ember közül valakit csak vártak haza, és tegnap nem ment…. Az első hely a munkahely, Te pedig itt ülsz egy mocskos mészárszék közepén. Örülhetsz ha nem lőnek l….

Halk hörgésbe csap át az utolsó mondata, ahogy lassan átvágom saját torkom a munkában használt szikémmel, megszabadítva a világot egyszerre két szörnyetegtől…

Már gyermekkoromban is tartottam az üveg ajtóktól. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de minden pillanatban arra vártam, hogy egy figura felbukkan az üveg túloldalán és éhes tekintettel fürkész engem. Természetesen ez sosem történt meg, de valahol mélyen mindig bennem volt a félsz, a tartás. Azóta rengeteg idő telt el, de az üveg ajtók még mindig léteznek. Mind a mai napig úgy közelítem meg őket, mintha valami túlvilági kapuk lennének. Tegnap egy arcot is láttam, ma pedig pici kezek érintették meg, de amint közelebb értem köddé váltak. Nem tudom, hogy miért nem látja rajtam kívül őket senki, de ott vannak a figurák és én érzem a lelkük finom, édes illatát...

Engedjen már ki! – ordított Steamshock -  Nem értem miért kell ilyen középkori és elnyűtt módszerekhez folyamodnia. Nem hittem volna, hogy egy Ősi ilyen ostoba viselkedést tanúsít.
Bocsássa meg faragatlanságom Professzor. Én ezeket az értékeket ismerem és hordozom magammal, így ön a ketrecben marad. Egyébként nem vagyok Ősi… Sosem voltam, degradált Nekik maguk közé engedni egy ilyen torz teremtményt. Pedig engem is ők teremtettek, mint minden mást.

– az Elsőszülött nyájas válaszában harag és sértettség érződött – Okos ember Maga Professzor, de én sem vagyok ostoba, mindamellett, előbb tudom, hogy mire fog gondolni, mint Ön. Édes egy adomány ez… Lássa be, nem fogom kiengedni, nem fog tudni megszökni és az ön briliáns elméje nélkül halálra van ítélve a Földön élő összes létforma. – Steamshock érezte, hogy minden próbálkozása hiábavaló, az Elsőszülött okosabb és bölcsebb nála, vagy bárkinél. –
 Tudja Professzor, maga hatalmas segítségemre is lehetne az elkövetkező pár hónapban. – Steamshock összerezzent, hiszen fogvatartója egy pillantás alatt már mögötte állt, a ketrecen belül. Az ember szinte a szájában érezte a belőle áramló keserűség fanyar, fémes ízét. A professzor nyelt egy nagyot, majd még mielőtt ellenkezni kezdhetett volna, az Elsőszülött megérintette a homlokát. – Látja ezt Professzor? Látja, milyen sanyarú sors várna a maguk parazita létformájára, ha nem lépek közbe? Látja, hogyan tennék tönkre ezt a gyönyörű bolygót? Érti már, hogy miért tértem vissza? Ez a bolygó az egyetlen, amit nem Ősi kéz teremtett, EZ A BOLYGÓ AZ ÉN GYERMEKEM! Nem fogom hagyni, hogy bármi is halálba taszítsa. – Steamshock kinyitotta a szemét, gonosz láng égett benne, ilyen gonoszságot csak tömeggyilkosok tekintetében látni. – Minden világos Uram, - válaszolta halkan – a gyermeke veszélyben van, Ön pedig egy gondoskodó szülő. Én is ezt tenném.

A lény ismét visít, ahogy a lámpa fénye folyóssá változtatja húsát, az idős hölgy torkának darabkája a cipőm előtt ér földet, apró vércseppeket szórva lábfejemre. A nő hörgő, szörcsögő hanggal esik össze az ajtóban és torkából minden levegővételnél egy hatalmas adag vér tör ki. Ezt már nem írja a gyomrom akkora fordulatot vesz, hogy hirtelen a rendőrségi szendvics maradványát látom viszont a lépcsőház kövezetén. Pánik fog el, ismét egy gyilkosság, ismét a helyszínen vagyok… ebből sehogy sem mosom ki magam… Az ujjlenyomataim és a DNS-em mindenhol, a rendőrség úgy is tudni fogja, hogy itt jártam. Felkapom a földről a pár perccel ezelőtt eldobott táskámat, és futásnak eredek. A lépcsőházajtó betegesen lassú becsukódása egy elfojtott sikolyt enged még hallanom. Én pedig csak abban reménykedem, hogy elég messzire sikerül jutnom, mielőtt a rendőrök a helyszínre érnek.

Egy pár nap múlva már ki is engednek minket a rendőrségről. Szerencsére mindenkinek sikerült tisztáznia magát és bebizonyítanunk, hogy semmi közünk a gyilkossághoz. A Szenvedők legtöbbjét szinte megsemmisítette, hogy az első találkozásunk alkalmával már is kézzelfogható bemutatkozást ejtett meg számunkra az Elsőszülött. Köszönés nélkül szétszéledünk és örülünk, hogy végre vége ennek a találkozónak. Matheus-al ismét együtt utazunk, de az egész út alatt csak általános dolgokról beszélgetünk, ha egymáshoz szólunk egyáltalán. Budapestre érve elköszönünk egymástól és megkérem, hogy nagyon vigyázzon magára. – Te is drága Barátom! – mondja és egy erős kézszorítással elválnak az útjaink. Mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy még találkozni fogunk. Ha máshol nem is a pokol bugyraiban bizonyára.

A buszon és a metrón szinte végig félálomban ülök. A megszokott környezet megszokott szorongással jár. A lépcsőházajtó előtt a kulcsaimért matatok, és csak imádkozom, hogy nem hagytam el őket sehol. Nagyon nehezen végre megtalálom őket az utazó táskám mélyén. Már csak egy pár lépcsőfok, már csak egy pár perc és otthon leszek, gondolatban már a fürdőkádban alszom. A kulcsom lassan becsusszan a zárba és elfordítom, katt… katt… ez a valaha volt legmegnyugtatóbb két kis kattanás, amit valaha is hallottam. Ám a nyugalom eddig tartott. Az ajtót kinyitva valami embertelen bűz csapja meg az orrom.
Mintha azóta rothadna valami a lakásban, hogy elmentem. Mint egy döglött állat, ami már napok óta a forró nyári napon oszladozik, legyek lengik körül és férgek lakmároznak a lassan folyóssá váló húsából. Felkavarodik a gyomrom és még csak be sem tudok lépni a saját lakásomba. Csattogást hallok a konyhából. A kőpadlón talpak csattogása hallatszik, a furcsa csak az, hogy mintha egyszerre 3 pár láb hangjait hallanám. A lépcsőházi lámpa elalszik, újra felkapcsolom, egyszerűen nem merek belépni a lakásba, ekkor a nyitott konyhaajtó alján megjelenni egy torz arc. Nem igazán férfi, de nem is nő… Haja nincs és a bőre teljesen ráült a csontjaira. Megmozdul és ismét hallani a tapicskolását. Hirtelen meglendül felém és ekkor látom, hogy az Ő talpait hallottam. Három pár karja van a teste két oldalán és minden kar egy lábujjak nélküli lábfejben végződik. Szinte rohan felém a lakás másik végéből és előttem pár méterrel megdermed. A lépcsőházi lámpa fényét nézi maga előtt a földön. Nem mer közelebb jönni a fénybe. Rám néz és pontosan tudom, hogy mire gondol… csak várj, mindjárt elalszik a lámpa és akkor SZÉTTÉPLEK! Ebben a pillanatban a vékony üvegbúra mögött megbúvó izzó ki is alszik sötétséget szabadítva az egész házra.

A teremtmény rám veti magát, én pedig egy másodperc alatt félreugrok előle. Hatalmas puffanással esik a lépcsőházi korlátnak. Szemét vigyorral az arcomon nézek a groteszk, földön fekvő valamire. Felpattan, és ekkor veszi észre, hogy a kezem a lámpakapcsolón pihen, megnyomom és az áruló izzó világossággal tölti meg a lépcsőház minden zugát. A lény felsikít, ekkor az egyik szomszédom nyit ajtót és szörnyülködve néz a teremtményre, ami olvadásnak indul a fényben. – Mi a fene?! – sikolt fel az idős asszony… - Tessék bezárni az ajtót - kiáltom oda, mikor megdermed a levegő. Megáll az idő, a szörny nem visít és meg sem mozdul, a szomszéd néni ugyan olyan mozdulatlan csak én tudok mozogni. Elveszem a kezem a kapcsolóról és az lenyomott állásban marad. Az idő tényleg megállt, egyáltalán nem értem mi történik. Nevetés hallatszik az idős hölgy háta mögül, ismerős hang, amitől végigfut a jeges rémület egész testemen. Az Elsőszülött tűnik elő a lakás sötétjéből átfogva a nő nyakát. – Ugyan már Marco… Tényleg úgy gondolta, hogy lesz innentől nyugodt napja? – Feltépi a nő torkát és gégéjét felém dobja. Amint elengedi a húscafatot, az megáll a levegőben, látni benne az ereket. Visszalép a sötétbe és elszabadul a pokol.